Csokonai Vitéz Mihály: Első szerelemérzés
Első szerelemérzés
Ifjúságom reggelében
Míg a tündérek kertében
| Szívem bút nem szenvedett, |
| Lepke-módra repkedett. |
Ha belső részem hevítni
Meg tudták mindjárt újítni
| Kezdte a szikrázó Rák: |
| A híves Etéziák. |
Ha szomjúztak a melegtől
A vőlgymetsző csergetegtől
| Eltikkadt tetemeim: |
| Felocsódtak ereim. |
De most, Lilla, új tüzemnek
Ah, más szomja van szívemnek,
| Semmi enyhítője nincs, |
| Más láng éget, kedves kincs! |
Most a barlang éjjelében
A bikkek tömött ködében
| Déli napot képzelek, |
| Az árnyéktól tüzelek. |
A hűvös Etéziáknak
Mégis e gyújtó fáklyáknak
| Ám megnyitom kebelem, |
| Orvosságát nem lelem. |
Mit? a fagyos Bóreásnak
De e belső gyúladásnak
Tűzén nem enyhíthetek.
| Szárnya alá sietek; |
Tűzén nem enyhíthetek.
Sőt gyakran a hóba fekszem
S ah! fagyok, mégis melegszem,
| Ott kinn a havasokon; |
| Nincs nekem tél azokon. |
Másszor minden lankadásból
Mihelyt ittam e forrásból,
| Testem új életre jött, |
| Mely zúg a bokrok között: |
De most, noha csípésével
Mégis északos vizével
| Majd kiszedi fogamat, |
| Ez nem óltja szomjamat; |
Mert megemészti tüzemnek
Mihelyt lángoló szívemnek
| Heve minden cseppjeit, |
| Éri edzőhelveit. |
Eddig éltem tavasszára
S májusi hajnal módjára
| Mennykőt az ég nem vetett, |
| Csak rózsákkal nevetett; |
Bennem a kedvet s únalmat
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
| Ébreszté szelíd remény: |
| Nem régólta érzem én. |
Nem régólta kell szenvednem,
Ah! csak azólta van bennem,
| Ah Lilla, kellő alak! |
| Hogy egyszer megláttalak. |
Tudom, Lilla, e kin tőled
Ah, árthatsz-é? Azt felőled,
| Kerűlt: de nem esmerem. |
| Lilla, hinni nem merem. |
Hisz élettel kecsegtette
Úgy van! csak azért sértett e',
| Pillantásod szívemet |
| Hogy gyógyítson engemet. |
