Csokonai Vitéz Mihály: LÁTÁS

Teljes szövegű keresés

LÁTÁS
 
(Denis)
 
Mely különös látvány jelenik meg előttem az éjnek
Béke-homályjában? zeng a rózsákra akasztott
Páfusi kis lantom, s már trombita módra zörögvén,
Tábori hangokkal dobját siketíti fülemnek!
Rettentő hadakat látok, küszködnek erővel
A viadalra kiszállt hadi népek, az égi homályban
Csillog az egybezavart seregeknek kardja szemembe.
Lármák s porfelhők sűrűn kavarodnak az égre
A Duna két partján, zördűl a tábori dobszó,
És sok ezer paripák körmére dobognak az erdők.
 
Ah, már látom amott, hol az Árpád főlde határán
Vára dicsőségét Pozsony a felhőkbe mutatja,
Látom amott, látom, koronázott fővel az ország
Fényes rendei közt a kellő Trézia mint áll.
Trézia, Károlynak s oly sok császári atyáknak
Gyermeke, sok gazdag főldeknek örök fejedelme!
Rajta az ifjúság rózsái virágzanak épen,
Homloka kellemetes, gyönyörű orcája hasonlít
Egy istennéhez, de azon a bánatok űlnek.
És nedves szemein keserű könnycseppek omolnak.
 
"Óh, te nemes nemzet! melyben a régi vitézség
És az igaz hívség legforróbb lángjai égnek.
Ím, hozzád kíván folyamodni ez árva leánya
Károlynak, szabadítsd veszedelmes ügyébe királynéd.
Most, hogy az egybecsatolt ellenség mérge szorongat,
Karjaitokba vetem minden szívbéli reményem.
És nemcsak magamért kérlek, kér vélem ez árva
Kisded is, (elbágyadt karral feltartja öléből
Gyenge fiát) ím, e kided, sok régi királyok
Vére, ki egy édes szerelemnek záloga nálam!
Ah, ha ti nem fogtok, magyarim! megmenteni minket
A veszedelmektől, e bánatos édesanyának
S gyenge szülöttjének ki fog óltalmára kiállni?"
 
Így szól s érzékeny karral feltartja öléből
Gyenge fiát, kimutatja nekik, s még szóllani kíván.-
Ah! de elég. E bús scénát nem tűrhetik immár
A nemesebb lelkű magyarok, buzdúlnak a házban
Mindenek, és dagadó hérós mellyekbe dobogni
Kezd magyaros szívek. Könnyek gördűlnek az ifjak
Szikrádzó szemiből, a feltüzesűlt véneknek
Ősz pillájukról folynak vérrel tele könnyek.
Rettenetes, bosszús könnyek, s amelyek az álnok
Ellenségre halált s végső veszedelmet izennek.
Öszvecsoportozván mennek, verik öszve kirántott
Kardjokat, íly bosszús hanggal zendítik az ekhót
A felhők s paloták: Haljunk meg Trézia mellett!
Drága királynénkért, magyarim, haljunk meg a harcon!
 
Nincs haladéka ezen nemes érzéseknek, azonnal
Mint mikor a rohanó jégzáport avvagy az omló,
Fergeteges havakat szanaszét szórkálja az Auszter,
Úgy kavarog minden részről a scytha vitézek
Tábora; mint a hegyek derekán bömbölve leomló
Téli patak, mikor a gátat darabokra szakasztván,
Tör mindent, s ha elébe akad, lesodorja magával,
Így rohan, íly dünösen tör, ront a büszke magyarság,
Míg a bámúló Rénus mezején kimutatván
Ősi vitézségét, győző örök oszlopot annak
Partja felett nem rak s Károly magzatja fejébe
A koronát maradandóvá nem tészi örökre!
 
E kép álla sz én elmémben. - Scytha magyarság,
Óh, te nemes, te igaz, bátor, hív és hadi nemzet,
Boldog főldbe lakó magyarok! Nem örűltök-e annak,
Hogy ti is íly nagy atyák s hérók unokái lehettek?
Nem gyönyörűség-é néktek, mikor őseiteknek
Virtusit íly fényben látjátok előttetek állni?
És ti nem érzitek-é magatokba az íly deli példák
Buzdító erejét és a vetekedni tanító
Ösztöneit, hogy az íly nagy munkát végbevigyétek?
Lássátok csak! Ihol tódúl ismét az eláradt
Rettenetes hadözön, dörög és villámlik az Iszter
Partja felett egy oly ellenség, akit a hadnak
Sorsa segít; ismét fejedelmetek a ti vitézi
Hűségtekre tekint, jobb és igazabb fejedelme
Nála hazátoknak sohasem volt; képire nézvén
S lelkire, ő olyan, mint a nagy Trézia; első
Úgyis az ő unokái között: ő, aki tinéktek
Tiszta szerelmének legarányosb záloga hellyett
Adta saját öccsét, akit gondolt, hogy az égnek
Szent végzése szerént sok időkig bírtok örömmel:
Ah, de mivel, nagy princ! te az égi hazába repűltél,
Hol sok sérafimok s a mennyei szentek ölelnek,
Elkűldötte Ferenc tüstént e második öccsét,
Aki az ő képét s szívét úgy hordja magában!
Ő néktek, könyörűlt szívből, áldozta egészen
Józsefet, a példás, nagylelkű hercegi ifjat.
E' néz hát, e drága király, mint Trézia hajdan,
Rátok, hív magyarok, kérvén, hogy az ősi dicsőség
E veszedelmes idők közepén eszetekbe forogjon.
 
Mert mely'k nép lehet az, mely a természet öléből
Több áldást és több javakat vett volna tenálad?
Gazdag ajándékit bő kézzel szórta ki Céres
A ti határitokon, a bornak az istene örvend
Megkoronáztatván gyönyörű szőllőkkel azokban,
Mennyi gulyák s csordák bőgnek hegyeteknek ölében?
Mennyi szilaj ménest, paripát nevel a ti mezőtök?
Hány száz válogatott, körmönfont termetes ifjak
Vagynak az országban, hadi nép, Bellóna vitézi?
Mennyi sok ellenség viadalján, hány hadi tűzbe
Nyertetek egri nevet ti, akár gyalog álltatok ottan
A próbára, akár paripán ütköztetek öszve.
 
Rajta tehát, magyarok! buzdítson az ősi vitézség.
S nyújtsátok vígan a győzedelem mezejére
(Melyre királytok hív titeket, hív véle hazátok)
Kardotokat magyaros karotokkal. Tik, nemes ifjak,
Fussatok, ahova hív uratok védelme csatára,
Hív a próba-veszély, mely a nagyok ösztöne mindég,
Hív az örök hírnév, a köz jó, régi becsűlet!
A magyar ősi vitéz lélek mentette ki hajdan
Trézia felségét, e' védelmezze fiát is!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem