Dsida Jenő: Tóparti könyörgés
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.
cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást összezavartam, elhibáztam
a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe.
lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna
amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal válladra esne s ott kihúnyna.
Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.
s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével.
eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad legyen gyógyító Isten ujja,
lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! -
Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, -
gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán
Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá
meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod
ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,
mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot... -