Garay János: LEVÉL VACHOTT SÁNDORHOZ.
Künn a vidéken élted perczeit;
Boldog, mivel nem érzed a világnak
S az embereknek cselszövényeit.
Majd a vidáman csörgő csermelyek,
Majd berkeidnek enyhadó homálya
Lelkedben édes kéjt ébresztenek.
Zengesz szerelmet, és zengesz hazát,...
Egyszerre kedves nőd virágokat hoz,
S megkoszorúzza szíve dalnokát.
Én mint tövéről vágott ág vagyok,
S a büszke város pompás csarnokában
És czifra bábjain jéggé fagyok.
A szent költészet szárnyán hordanak,
Kinek lantjára s ihlett homlokára
Rózsák- s babérból fűzért fontanak.
A nagy világnak színjátékai,
S ha ragyogás és fény dagasztja keblét,
Az érdem bérét kérik vágyai.
Mulékony földi élvekért siet:
Ő a dicső természet égi keblén
Nemesb valóval tölt lelket, szivet.
A víg madárka zenge hangjai
Lesznek szerelme - s mint ezek vidámak,
Élet- s erőben dúsak dalai.
Arkádiának báj virányain,
Csüggtem barátság- s forró szerelemnek,
Csendes középszer boldog karjain.
A fényes égből el-kiszámüzött,
Állok kopár falak közé szorítva,
Járok szű nélkül szűtlen nép között.
Partot nem érnek itten, érezem;
Mit érnek álmim, mit legszebb reményim,
Ha küzdelemben kell elvérzenem?
Ha zengeménye tompán visszahull;
Mit ér, ha volna koszorúm? sirok közt
A koszorú is bágyadtan virúl.
Zengő hegyek közt árnyas berkeket,
Hol én a pap s oltárom a természet,
Hol rám a kék ég s a zöld rét nevet.
S a dal zsolozsma lészen ajkimon;
Nap és a hold lesz csendes hallgatója,
S szellők viendik völgyön, ormokon!
Közt lesznek-e, nem lesznek emberek?
Ott lesz az erdő, ott a bércz echója,
A kik dalomra tetszést intenek.
Anyjával a lány s két pajkos fiú...
Hol kell, barátom, mondd meg, és mi áron,
Költőnek ennél kedvesb koszorú?