Gyulai Pál: MIDŐN ELINDULT.
MIDŐN ELINDULT.
Oly rövid volt ez az óra,
Oly hosszu e pillanat!
Fehér kendőd sem látom már,
Hogy hallhatnám szavadat?
Visz a szél s hullám hajója,
S itt hagy engem oly magán . . .
Csak most érzem, hogy szeretlek,
Hogy szeretlek igazán.
Oly hosszu e pillanat!
Fehér kendőd sem látom már,
Hogy hallhatnám szavadat?
Visz a szél s hullám hajója,
S itt hagy engem oly magán . . .
Csak most érzem, hogy szeretlek,
Hogy szeretlek igazán.
Illatot hoz fürteidről
A szelek fuvalma még,
A hullámok tűkörében
Napszemed visszfénye ég.
Oh ha zúgó szél lehetnék,
Átölelne két karom,
Elvinnélek messze, messze,
Híven, büszkén, szabadon.
A szelek fuvalma még,
A hullámok tűkörében
Napszemed visszfénye ég.
Oh ha zúgó szél lehetnék,
Átölelne két karom,
Elvinnélek messze, messze,
Híven, büszkén, szabadon.
Hosszan nézek el utánad,
S mint örvény a viz alatt,
Meg-megkapja és sodorja
Lelkemet egy gondolat
Tán utólszor láttalak most,
Vagy ha látlak ezután . . .
Csak most érzem, hogy szeretlek,
Hogy szeretlek igazán.
S mint örvény a viz alatt,
Meg-megkapja és sodorja
Lelkemet egy gondolat
Tán utólszor láttalak most,
Vagy ha látlak ezután . . .
Csak most érzem, hogy szeretlek,
Hogy szeretlek igazán.
Tűnő hajód vitorláján
A hajnal sugára ég,
Síkján a futó folyamnak
Ott egy fekete pont még.
Oh ha napsugár lehetnék,
Kísérhetne mosolyom . . .
Elkísérne messze, messze,
Híven, büszkén, szabadon.
A hajnal sugára ég,
Síkján a futó folyamnak
Ott egy fekete pont még.
Oh ha napsugár lehetnék,
Kísérhetne mosolyom . . .
Elkísérne messze, messze,
Híven, büszkén, szabadon.
1850
