Gyulai Pál: ELSŐ ÉNEK.
ELSŐ ÉNEK.
És Magyarország ujra csendes,
Nem kelti zaj, nem nyomja had,
A fecske újra bátran repdes
S megszáll ahonnan elriadt;
A holtakat mind eltemették,
Az élő hallgat biztosan,
Kit elfogtak, börtönbe tették,
Egy szóval: rend és béke van.
Csak a szív zajg és fel-feltámad
A le nem győzött bosszu s bánat,
De népek úgy, mint egyesek
Megszoknak és felejtenek.
Nem kelti zaj, nem nyomja had,
A fecske újra bátran repdes
S megszáll ahonnan elriadt;
A holtakat mind eltemették,
Az élő hallgat biztosan,
Kit elfogtak, börtönbe tették,
Egy szóval: rend és béke van.
Csak a szív zajg és fel-feltámad
A le nem győzött bosszu s bánat,
De népek úgy, mint egyesek
Megszoknak és felejtenek.
Igy gondoló Bécs bölcsesége,
És Európa hitt neki,
Reánk jött éhes vampyr-népe,
Hogy szívünk vérét szíja ki . . .
De elég ebből immár ennyi,
Nem speech lesz ez a költemény,
S a lapokkal mért versenyezni
A honfi-phrasis mezején?
Im eldobom hát a sallangját,
Nem áhitom a karzat tapsát,
Sem honlyányok gyöngéd kegyét,
Nem majmolom Biharmegyét.
És Európa hitt neki,
Reánk jött éhes vampyr-népe,
Hogy szívünk vérét szíja ki . . .
De elég ebből immár ennyi,
Nem speech lesz ez a költemény,
S a lapokkal mért versenyezni
A honfi-phrasis mezején?
Im eldobom hát a sallangját,
Nem áhitom a karzat tapsát,
Sem honlyányok gyöngéd kegyét,
Nem majmolom Biharmegyét.
Az ország csendes, amint mondám,
Negyvenkilencnek ősze volt;
Felhők borongnak az ég boltján,
Ki sem pillant a vaksi hold.
Az est, az éj korom-sötéte
Mintegy elbúni, szökni int;
Haragszik a zsandártiszt érte:
Ni még az éj sem gutgesinnt.
Nem födte fel a biztos menhelyt,
Egy bujdosót előle elrejt,
Már hatszor küldött rá halált,
Sapperment! egyszer sem talált.
Negyvenkilencnek ősze volt;
Felhők borongnak az ég boltján,
Ki sem pillant a vaksi hold.
Az est, az éj korom-sötéte
Mintegy elbúni, szökni int;
Haragszik a zsandártiszt érte:
Ni még az éj sem gutgesinnt.
Nem födte fel a biztos menhelyt,
Egy bujdosót előle elrejt,
Már hatszor küldött rá halált,
Sapperment! egyszer sem talált.
Még négy lövés és száz sapperment,
Se ez, se az nem ejt sebet.
«Vorwärts» - s az öt zsandár előbb ment.
Azaz hogy menne s nem lehet.
Egy megbotol s elnyúlik hosszan,
Hármat egy mély árok benyel,
Az ötödik tövisbokorban
Vesződik, vérzik, vesztegel:
Csak a tiszt áll, kiált hijába,
Az öt zsandárnak fáj a lába,
Hiába hősök, - ezalatt
A bujdosó tovább haladt.
Se ez, se az nem ejt sebet.
«Vorwärts» - s az öt zsandár előbb ment.
Azaz hogy menne s nem lehet.
Egy megbotol s elnyúlik hosszan,
Hármat egy mély árok benyel,
Az ötödik tövisbokorban
Vesződik, vérzik, vesztegel:
Csak a tiszt áll, kiált hijába,
Az öt zsandárnak fáj a lába,
Hiába hősök, - ezalatt
A bujdosó tovább haladt.
De vaj' ki ő, kit így üldöznek?
Mi rangja és mi érdeme?
Vajon mit szolgált a nemzetnek,
Vezére vagy minisztere?
Tán képviselő, tán vészbíró,
Avagy épen főrend vala?
Tán kormánybiztos, hirlapíró,
Vagy csak egyszerü katona?
Ennyi kérdésre hogy feleljek,
Sok névre egy szót hogyan leljek?
Csak azt tudhatnám mondani:
Mindebből volt ő valami.
Mi rangja és mi érdeme?
Vajon mit szolgált a nemzetnek,
Vezére vagy minisztere?
Tán képviselő, tán vészbíró,
Avagy épen főrend vala?
Tán kormánybiztos, hirlapíró,
Vagy csak egyszerü katona?
Ennyi kérdésre hogy feleljek,
Sok névre egy szót hogyan leljek?
Csak azt tudhatnám mondani:
Mindebből volt ő valami.
Ő gavallér volt s gróf e mellett,
Ez az ő igazi neve,
Ennek szűlték s mi ebből tellett,
Volt egyik legfőbb érdeme.
Atyja egy öreg pecsovics volt,
Ki magyarúl rosszúl tudott,
Élt és pazalt és Bécsben megholt,
És más emléket nem hagyott,
Mint egy csoport szép ősjószágot,
Mellé tömérdek adósságot,
De nem maradt szegény fia,
Volt még mit elpazalnia.
Ez az ő igazi neve,
Ennek szűlték s mi ebből tellett,
Volt egyik legfőbb érdeme.
Atyja egy öreg pecsovics volt,
Ki magyarúl rosszúl tudott,
Élt és pazalt és Bécsben megholt,
És más emléket nem hagyott,
Mint egy csoport szép ősjószágot,
Mellé tömérdek adósságot,
De nem maradt szegény fia,
Volt még mit elpazalnia.
Ifjabb Romhányi grófnak hivták,
Bécsben Stefi és Pista honn,
Sok tudományra tanították
Innen s túl a határokon.
Volt nevelője mindig három:
Német, magyar és francia,
Kissé nehéz nyakán a járom,
De szép volt a harmonia;
Érzelgőssé tevé a német,
Fransztól tanult könnyelműséget,
A magyartól sok honfiszót,
Szilaj kedélyt, oratiót.
Bécsben Stefi és Pista honn,
Sok tudományra tanították
Innen s túl a határokon.
Volt nevelője mindig három:
Német, magyar és francia,
Kissé nehéz nyakán a járom,
De szép volt a harmonia;
Érzelgőssé tevé a német,
Fransztól tanult könnyelműséget,
A magyartól sok honfiszót,
Szilaj kedélyt, oratiót.
Növelték drága gonddal, bajjal,
Valóban végre nagyra nőtt,
És sok reménnyel, még több zajjal
A nagy világ fogadta őt.
Hazájában kezdé a pályát,
Tüzes, békétlen honfi volt,
Elcsábitott egy pár leánykát
S a szabadságról szónokolt;
S mert pecsovics főispán atyja,
Magát a szélső párthoz csapja:
Imigy büntet a nemesis
Atyát, fiut, kettősen is.
Valóban végre nagyra nőtt,
És sok reménnyel, még több zajjal
A nagy világ fogadta őt.
Hazájában kezdé a pályát,
Tüzes, békétlen honfi volt,
Elcsábitott egy pár leánykát
S a szabadságról szónokolt;
S mert pecsovics főispán atyja,
Magát a szélső párthoz csapja:
Imigy büntet a nemesis
Atyát, fiut, kettősen is.
Szabadság és hölgyek szerelme
Között oszlott meg szelleme.
Mily szép fiú, minő lángelme,
Hirdette az egész megye;
S midőn egy választáskor nyalkán
Kortesvezérnek öltözött,
Bársonyszűrben, diszparipáján
Lépdelt a hős csapat között:
Sugárzott a bús honfi képe,
S a kis városnak kandi népe
Oly harsány éljenzést csapott,
Minőt Deák soh' sem kapott.
Között oszlott meg szelleme.
Mily szép fiú, minő lángelme,
Hirdette az egész megye;
S midőn egy választáskor nyalkán
Kortesvezérnek öltözött,
Bársonyszűrben, diszparipáján
Lépdelt a hős csapat között:
Sugárzott a bús honfi képe,
S a kis városnak kandi népe
Oly harsány éljenzést csapott,
Minőt Deák soh' sem kapott.
De sok beszédnek sok az alja,
Ne vesztegessük az időt.
A sok csínyt atyja megsokalja
S külföldi útra küldi őt.
A nagy szigor csak jót s jókor tesz,
Mert újabb élvet tár elé,
S a diadalban fáradt kortes
Mint dandy lejt Páris felé.
És szívében zajongva kelnek
Új izgalmak, új szenvedelmek,
Grisette és szalonhölgy kegye:
Feledve ország és megye.
Ne vesztegessük az időt.
A sok csínyt atyja megsokalja
S külföldi útra küldi őt.
A nagy szigor csak jót s jókor tesz,
Mert újabb élvet tár elé,
S a diadalban fáradt kortes
Mint dandy lejt Páris felé.
És szívében zajongva kelnek
Új izgalmak, új szenvedelmek,
Grisette és szalonhölgy kegye:
Feledve ország és megye.
Kedvére múlat, a pénzt szórja,
Csak néki áll most a világ
Száz élvbe, bajba bésodorja
A szenvedély és hiuság.
Kaland- s párbajban nincs hiánya,
Nyugtát az élvben sem leli,
És egy pár érdekes botránya
Hamar híressé emeli.
Alig két hónap s íme már is
A magyar grófról beszél Páris:
Külföldön akkor így leve
Ismertté a magyar neve.
Csak néki áll most a világ
Száz élvbe, bajba bésodorja
A szenvedély és hiuság.
Kaland- s párbajban nincs hiánya,
Nyugtát az élvben sem leli,
És egy pár érdekes botránya
Hamar híressé emeli.
Alig két hónap s íme már is
A magyar grófról beszél Páris:
Külföldön akkor így leve
Ismertté a magyar neve.
Két év alatt elpazarolja
Erszénye, szíve kincseit,
És már blasirtság ostromolja
Eszméit és érzéseit.
Elzárkozik szívben, szobában
S könyvek közé temetkezik,
Gondolkozik, olvas magában,
Öltözni jól sem érkezik.
De itt is izgalmat kerget,
A nagyravágyás tesz rá nyerget
És sarkantyúzza tüzesen,
Mint azelőtt a szerelem.
Erszénye, szíve kincseit,
És már blasirtság ostromolja
Eszméit és érzéseit.
Elzárkozik szívben, szobában
S könyvek közé temetkezik,
Gondolkozik, olvas magában,
Öltözni jól sem érkezik.
De itt is izgalmat kerget,
A nagyravágyás tesz rá nyerget
És sarkantyúzza tüzesen,
Mint azelőtt a szerelem.
Eszébe jut az elfeledt hon,
Mely távol rablánc közt sohajt;
Az államférfi pálya otthon,
Amelynek ő lesz hőse majd:
Egy új Széchenyi, új iránnyal,
Egész democrat alapon,
A függetlenség jelszavával,
S legyen, ha kell, forradalom.
De majd a kétely rajt' erőt vesz,
Mindebből hátha semmi sem lesz,
S nagy-bölcsen új jelszót koholt:
Magyarhon nem lesz, jó, ha volt.
Mely távol rablánc közt sohajt;
Az államférfi pálya otthon,
Amelynek ő lesz hőse majd:
Egy új Széchenyi, új iránnyal,
Egész democrat alapon,
A függetlenség jelszavával,
S legyen, ha kell, forradalom.
De majd a kétely rajt' erőt vesz,
Mindebből hátha semmi sem lesz,
S nagy-bölcsen új jelszót koholt:
Magyarhon nem lesz, jó, ha volt.
Mi tért nyujthat e szegény ország?
És lelke, karja mit tehet?
Az embert mindig megtapsolják,
Ha tart zajos beszédeket.
De nagyot tenni hol, a pálya,
S alkotni hol rá az anyag?
E hon hiú küzdés hazája,
Nem él és halni is hanyag;
S ha bolygat nagyravágyóbb szellem,
Idegent szolgálsz véred ellen;
Babér magyarnak nem terem,
Annak születni gyötrelem.
És lelke, karja mit tehet?
Az embert mindig megtapsolják,
Ha tart zajos beszédeket.
De nagyot tenni hol, a pálya,
S alkotni hol rá az anyag?
E hon hiú küzdés hazája,
Nem él és halni is hanyag;
S ha bolygat nagyravágyóbb szellem,
Idegent szolgálsz véred ellen;
Babér magyarnak nem terem,
Annak születni gyötrelem.
Igy végzi hősünk honn búja
S becsvágya büszke álmait,
S a régi útat kezdve újra
Egy vidám társaságba nyit.
Egy-két pohár Champagne borából
S többé nem elbusúlt, komoly,
Vigan tér meg Palais-Royalból,
Ajkán száz trilla és mosoly.
S hogy pár napig kedvére múlat,
A szíve újra lángra gyúlad:
Mint államférfi nem erős,
De küzd ám, mint szerelmi hős.
S becsvágya büszke álmait,
S a régi útat kezdve újra
Egy vidám társaságba nyit.
Egy-két pohár Champagne borából
S többé nem elbusúlt, komoly,
Vigan tér meg Palais-Royalból,
Ajkán száz trilla és mosoly.
S hogy pár napig kedvére múlat,
A szíve újra lángra gyúlad:
Mint államférfi nem erős,
De küzd ám, mint szerelmi hős.
Egy magyar grófné tudniillik
Elbájoló többek között,
Egy ifju özvegy, ki, mint illik,
Kigyászolt s majd Párisba jött
Enyhítni özvegysége átkát.
Romhányi látta, szólt vele,
Ismerte mint gyermekleánykát,
Szivében szenvedély kele,
Hevesb, erősb, mint minden régi,
A győzelem nem könnyű néki;
Gunyolja meg nem nyert babér,
A nő hideg, eszes, kacér.
Elbájoló többek között,
Egy ifju özvegy, ki, mint illik,
Kigyászolt s majd Párisba jött
Enyhítni özvegysége átkát.
Romhányi látta, szólt vele,
Ismerte mint gyermekleánykát,
Szivében szenvedély kele,
Hevesb, erősb, mint minden régi,
A győzelem nem könnyű néki;
Gunyolja meg nem nyert babér,
A nő hideg, eszes, kacér.
És udvarlója mily nagy számmal
És mindenik küzd és remél,
S bár szóba hozzák akárhánnyal,
De szívet eggyel sem cserél.
Mulatja őt e zajos verseny,
A hódolat tetszik neki,
S ha olykor vonzalomra serken
És szívét érzelem teli,
Az rendesen hősünkhöz vonja,
Mert ő a leghevesb bolondja,
De eltitkolja gondosan,
S Romhányi oly boldogtalan.
És mindenik küzd és remél,
S bár szóba hozzák akárhánnyal,
De szívet eggyel sem cserél.
Mulatja őt e zajos verseny,
A hódolat tetszik neki,
S ha olykor vonzalomra serken
És szívét érzelem teli,
Az rendesen hősünkhöz vonja,
Mert ő a leghevesb bolondja,
De eltitkolja gondosan,
S Romhányi oly boldogtalan.
De szívsebének akadt íre,
(Honny soit qui mal y pense)
Jó atyja gyászos halálhíre;
Elpattan a szerelmi lánc.
Felejti Párist és Matildot,
Igy hívták a szép özvegyet;
Immár most néki minden tiltott
És tüstént útra vált jegyet.
Nehány nap s íme feltünének
Az ismert bércek, erdők, térek,
S az őskastély mohos fala;
Sohajtott és otthon vala.
(Honny soit qui mal y pense)
Jó atyja gyászos halálhíre;
Elpattan a szerelmi lánc.
Felejti Párist és Matildot,
Igy hívták a szép özvegyet;
Immár most néki minden tiltott
És tüstént útra vált jegyet.
Nehány nap s íme feltünének
Az ismert bércek, erdők, térek,
S az őskastély mohos fala;
Sohajtott és otthon vala.
Bécsből lehozták s eltemették
Az öreg grófot fényesen,
S fiától sokan zokon vették,
Hogy mért nem sírt keservesen.
Romhányi néma, érzéketlen,
De amidőn már vége van
Az ünnepélvnek s a teremben
Ott űl az éj óráiban,
Megújul a gyermekkor képe
Lelkén, szülői szent emléke;
Habár mindent könnyen felejt,
Ezt híven érzi - s könnyet ejt.
Az öreg grófot fényesen,
S fiától sokan zokon vették,
Hogy mért nem sírt keservesen.
Romhányi néma, érzéketlen,
De amidőn már vége van
Az ünnepélvnek s a teremben
Ott űl az éj óráiban,
Megújul a gyermekkor képe
Lelkén, szülői szent emléke;
Habár mindent könnyen felejt,
Ezt híven érzi - s könnyet ejt.
Az őskastélyt bejárja másnap
S az elhagyott kert rejtekit,
Karján merengő álmodásnak
Egy elmúlt szebb világba nyit.
Bölcsője e szobában rengett,
Itt játszott anyja térdein,
Amott a fán madárka zengett .
S a régi dalt énekli im.
Itt ülteté az atyja lóra
Legelsőbben, oh boldog óra!
Mi únott volt nem rég e táj,
S most rajta mennyi méla báj!
S az elhagyott kert rejtekit,
Karján merengő álmodásnak
Egy elmúlt szebb világba nyit.
Bölcsője e szobában rengett,
Itt játszott anyja térdein,
Amott a fán madárka zengett .
S a régi dalt énekli im.
Itt ülteté az atyja lóra
Legelsőbben, oh boldog óra!
Mi únott volt nem rég e táj,
S most rajta mennyi méla báj!
Majd gond riasztja el ábrándit,
Gyakran boszús, zordon, levert;
Öröklé atyja uradalmit,
De egyszersmind őrökle pert,
Sok terhet és sok adósságot
És számos mindenféle bajt,
El is adott egy pár jószágot,
Gyors, biztos rendezést ohajt,
És új irányt a gazdaságban
S meggazdagodni hamarjában.
Fut, újit, fárad eleget,
S nincs benne semmi köszönet.
Gyakran boszús, zordon, levert;
Öröklé atyja uradalmit,
De egyszersmind őrökle pert,
Sok terhet és sok adósságot
És számos mindenféle bajt,
El is adott egy pár jószágot,
Gyors, biztos rendezést ohajt,
És új irányt a gazdaságban
S meggazdagodni hamarjában.
Fut, újit, fárad eleget,
S nincs benne semmi köszönet.
Mindent, amit külföldön látott,
Átűltet, gyorsan létesit,
Teremt egy egész új, világot,
Elcsapja régi tisztjeit.
Sokat tervel, sokat csalódik
És pénze sokkal kevesebb;
E mellett, míg ezzel bajlódik,
Megújul a szerelmi seb
Mert szép Matildot látta ismét,
Most már Pest egyik büszkeségét,
Nyert tőle egy tüzes mosolyt -
És szíve újra fogva volt.
Átűltet, gyorsan létesit,
Teremt egy egész új, világot,
Elcsapja régi tisztjeit.
Sokat tervel, sokat csalódik
És pénze sokkal kevesebb;
E mellett, míg ezzel bajlódik,
Megújul a szerelmi seb
Mert szép Matildot látta ismét,
Most már Pest egyik büszkeségét,
Nyert tőle egy tüzes mosolyt -
És szíve újra fogva volt.
Matildnak a gondok nem ártnak,
Játszik kiváló szerepet,
S Pesten az ellenzéki pártnak
Úgy szólva nővezére lett.
Tud lelkesítni, intrigálni,
Ünnepli már a társaság,
Nem fél veszéllyel szembe szállni,
Ragadja büszke hiuság,
És mindig éber, mindig résen
Szalonban vagy pedig gyülésen
Uralkodik a karzaton,
Erélye, bája hatalom.
Játszik kiváló szerepet,
S Pesten az ellenzéki pártnak
Úgy szólva nővezére lett.
Tud lelkesítni, intrigálni,
Ünnepli már a társaság,
Nem fél veszéllyel szembe szállni,
Ragadja büszke hiuság,
És mindig éber, mindig résen
Szalonban vagy pedig gyülésen
Uralkodik a karzaton,
Erélye, bája hatalom.
Romhányi megszerette ismét
Matilddal együtt a hazát,
S hogy teljesítse honfi tisztét,
A közügynek utána lát,
Felejti minta-gazdaságát,
Három megyében szónokol,
Szerelme készti hiuságát
S tömérdek indítványt kohol.
Sőt hölgye arra is rá birja,
Hogy egy lap főcikkelyit írja;
Im újra államférfi lett,
Önkényt gyülöl, - hont, nőt szeret.
Matilddal együtt a hazát,
S hogy teljesítse honfi tisztét,
A közügynek utána lát,
Felejti minta-gazdaságát,
Három megyében szónokol,
Szerelme készti hiuságát
S tömérdek indítványt kohol.
Sőt hölgye arra is rá birja,
Hogy egy lap főcikkelyit írja;
Im újra államférfi lett,
Önkényt gyülöl, - hont, nőt szeret.
És a jövő országgyülésen
Már mint követ föllépni vágy;
Két-három hely is várja készen,
ÉIjenzi lelkes ifjuság
És győzi szóval, győzi pénzzel,
Reá nagy kölcsönt vett fel ám,
Mostanság csak ily módon pénzel,
S a választás sok pénzt kiván;
Mert az bizony, ki mit beszéljen,
Egy úri sport most úgy, mint régen,
Veszéllyel jár, költségben áll,
S nem ritka ló- s emberhalál.
Már mint követ föllépni vágy;
Két-három hely is várja készen,
ÉIjenzi lelkes ifjuság
És győzi szóval, győzi pénzzel,
Reá nagy kölcsönt vett fel ám,
Mostanság csak ily módon pénzel,
S a választás sok pénzt kiván;
Mert az bizony, ki mit beszéljen,
Egy úri sport most úgy, mint régen,
Veszéllyel jár, költségben áll,
S nem ritka ló- s emberhalál.
Megválaszták; győzött a tábor,
Kettő halott, sok sebesült,
Romhányi is, mint serge, bátor
S az ellenzék szélére ült.
Kiszállott sok merész csatára,
Nem ejt sebet, halottja nincs,
De a tapsnak olcsó az ára
Nálunk s az néki drága kincs.
Romhányi híres s mellé boldog,
Meghódító a szép Matildot.
Tán nem való, de legalább
Már így beszéli a világ.
Kettő halott, sok sebesült,
Romhányi is, mint serge, bátor
S az ellenzék szélére ült.
Kiszállott sok merész csatára,
Nem ejt sebet, halottja nincs,
De a tapsnak olcsó az ára
Nálunk s az néki drága kincs.
Romhányi híres s mellé boldog,
Meghódító a szép Matildot.
Tán nem való, de legalább
Már így beszéli a világ.
Igaza is van félig-meddig,
Matild inkább kitünteti,
Szalonban és közhelyt, mint eddig
S olykor valóban szereti.
Lesz-é erősb viszony belőle,
Vagy házasság, ki mondja meg?
Talán mind kettő fél is tőle
És csak kacéran szenveleg.
Matild álhatlan és szeszélyes,
Romhányi hiu, szenvedélyes,
Ez egyet, az meg mást akar
És összevesznek csak hamar.
Matild inkább kitünteti,
Szalonban és közhelyt, mint eddig
S olykor valóban szereti.
Lesz-é erősb viszony belőle,
Vagy házasság, ki mondja meg?
Talán mind kettő fél is tőle
És csak kacéran szenveleg.
Matild álhatlan és szeszélyes,
Romhányi hiu, szenvedélyes,
Ez egyet, az meg mást akar
És összevesznek csak hamar.
Többek között egy semmiségen:
«Matild maradjon este honn!
Magát csak unná az estélyen,
Én jobban elmulattatom.»
«Új öltözékem füstbe menjen?»
«Az én kérésem többet ér.
Tán új udvarló várja? Menjen!
Romhányi többet mit se' kér.»
«Ha jól tudom, ön még nem férjem,
Nem is ohajtom, hogy megérjem.»
«Én sem, grófné, nem . . . nem . . . soha!»
«Távozzék, gróf, ön ostoba!»
«Matild maradjon este honn!
Magát csak unná az estélyen,
Én jobban elmulattatom.»
«Új öltözékem füstbe menjen?»
«Az én kérésem többet ér.
Tán új udvarló várja? Menjen!
Romhányi többet mit se' kér.»
«Ha jól tudom, ön még nem férjem,
Nem is ohajtom, hogy megérjem.»
«Én sem, grófné, nem . . . nem . . . soha!»
«Távozzék, gróf, ön ostoba!»
Matildot, hogy nem látogatta
Romhányi félhónapja már,
Talán végkép is oda hagyta
S Matild reá hiába vár?
Nem hagyta el, csupán csak színli,
E nő érezze, mit veszít,
S ha hű lovagját jól megsínli
S megbánja rossz szeszélyeit
Majd megbocsát, élnek egymásnak,
Addiglan udvarolgat másnak,
Hogy féltse az. Kopott fogás,
De szeretők közt így szokás.
Romhányi félhónapja már,
Talán végkép is oda hagyta
S Matild reá hiába vár?
Nem hagyta el, csupán csak színli,
E nő érezze, mit veszít,
S ha hű lovagját jól megsínli
S megbánja rossz szeszélyeit
Majd megbocsát, élnek egymásnak,
Addiglan udvarolgat másnak,
Hogy féltse az. Kopott fogás,
De szeretők közt így szokás.
S kiválaszt e játék tárgyául
Egy ifju, szép, kedves leányt.
Oh vissza rád ne szálljon átkúl,
Könnyelmű ifju, meg ne bánd!
Ilonka, hajh, mért kelle látnod
És megszeretned oly nagyon,
Faludtól oly korán megválnod,
Milyen boldog valál te honn!
Mint ibolyácska enyhe árnyban,
Mosolygva nyíltál szende bájban,
És itt letép egy durva kéz,
S tavasznapod utána vész.
Egy ifju, szép, kedves leányt.
Oh vissza rád ne szálljon átkúl,
Könnyelmű ifju, meg ne bánd!
Ilonka, hajh, mért kelle látnod
És megszeretned oly nagyon,
Faludtól oly korán megválnod,
Milyen boldog valál te honn!
Mint ibolyácska enyhe árnyban,
Mosolygva nyíltál szende bájban,
És itt letép egy durva kéz,
S tavasznapod utána vész.
Ilonka Csáth báró leánya,
Elveszté anyját már korán,
Atyjának fénye és bálványa
Hanyatló élte alkonyán.
Vidám gyermek fürtös fejével
És mégis komoly hajadon
Ha méláz mélyen kék szemével
S meghajlik, mint a liliom,
Oly ártatlan mosolygva, sirva
És mintegy homlokára írva:
Rá nézve majd a szerelem
Öröm vagy bú, de végtelen.
Elveszté anyját már korán,
Atyjának fénye és bálványa
Hanyatló élte alkonyán.
Vidám gyermek fürtös fejével
És mégis komoly hajadon
Ha méláz mélyen kék szemével
S meghajlik, mint a liliom,
Oly ártatlan mosolygva, sirva
És mintegy homlokára írva:
Rá nézve majd a szerelem
Öröm vagy bú, de végtelen.
Félénken lép a nagy világba,
Estélyen, bálban elfogult,
Nagynénje itt a garde de dames-ja,
Ki immár régen elvirult;
Egy tisztes nő, észfensősége
Elismert sok család előtt,
Matildnak szörnyű ellensége,
Nagy híreért utálja őt.
Azért Romhányit jól fogadja,
Hadd legyen udvarló lovagja
Hugának: ez reszket, pirul,
És a magányban könnye hull.
Estélyen, bálban elfogult,
Nagynénje itt a garde de dames-ja,
Ki immár régen elvirult;
Egy tisztes nő, észfensősége
Elismert sok család előtt,
Matildnak szörnyű ellensége,
Nagy híreért utálja őt.
Azért Romhányit jól fogadja,
Hadd legyen udvarló lovagja
Hugának: ez reszket, pirul,
És a magányban könnye hull.
Oh könnye első szerelemnek,
Amelyet vágy s öröm fakaszt,
Harmatja édes gyötrelemnek,
Egyszerre szűlsz egész tavaszt.
Ilonkának minden csekélység
Egy hang, egy szó, egy kis virág,
Szent emlék vagy nyíló reménység,
Szalonja boldog kis világ.
S mi szépet érez, sejt kedélye,
Romhányit koszoruzza véle,
Egész egy férfi ideál,
Amint hivő lelkében áll.
Amelyet vágy s öröm fakaszt,
Harmatja édes gyötrelemnek,
Egyszerre szűlsz egész tavaszt.
Ilonkának minden csekélység
Egy hang, egy szó, egy kis virág,
Szent emlék vagy nyíló reménység,
Szalonja boldog kis világ.
S mi szépet érez, sejt kedélye,
Romhányit koszoruzza véle,
Egész egy férfi ideál,
Amint hivő lelkében áll.
Romhányi a kezdett udvarlást
Nem hagyja el, de unja már,
Restelli, hogy így tettet folyvást
S csak alkalmas időre vár,
Hogy megbocsásson kedvesének,
De hát Ilonkából mi lesz?
Elbírja gyászát tört szívének?
Romhányi ily kérdést se' tesz.
S habár a lyány fejlő szerelme
Meghatja néha egy-egy percre,
Megnyugszik és ily szókat ejt:
«Ifjú leány hamar felejt».
Nem hagyja el, de unja már,
Restelli, hogy így tettet folyvást
S csak alkalmas időre vár,
Hogy megbocsásson kedvesének,
De hát Ilonkából mi lesz?
Elbírja gyászát tört szívének?
Romhányi ily kérdést se' tesz.
S habár a lyány fejlő szerelme
Meghatja néha egy-egy percre,
Megnyugszik és ily szókat ejt:
«Ifjú leány hamar felejt».
És ürügyet a békülésre
Oly könnyen lel két szerető,
Kivált amidőn segítségre
Siet hozzájok sors, idő.
Lajos Fülöp im trónját veszti
S türelmét a jó bécsi nép,
Magyar beszédét fennebb kezdi
S elvégre tenni is kilép.
És teljesűlt Romhányi vágya,
Megnyílt a rég ohajtott pálya
Matildja szintén lelkesül
S a karzaton tapsolva űl.
Oly könnyen lel két szerető,
Kivált amidőn segítségre
Siet hozzájok sors, idő.
Lajos Fülöp im trónját veszti
S türelmét a jó bécsi nép,
Magyar beszédét fennebb kezdi
S elvégre tenni is kilép.
És teljesűlt Romhányi vágya,
Megnyílt a rég ohajtott pálya
Matildja szintén lelkesül
S a karzaton tapsolva űl.
Romhányi tart tüzes beszédet,
Minőt nem tartott soha még,
Megrázza harsány hangj' a léget
És arca felpirulva ég.
Kevés ész az egész beszédben,
De sok a forradalmi láz,
S az akkor még új volt egészen,
Úgy éljenzik, hogy reng a ház.
Matild is tapsol, kendőt lenget,
Romhányi büszkesége enged,
S mikor eloszlott a gyülés,
Már megtörtént a békülés.
Minőt nem tartott soha még,
Megrázza harsány hangj' a léget
És arca felpirulva ég.
Kevés ész az egész beszédben,
De sok a forradalmi láz,
S az akkor még új volt egészen,
Úgy éljenzik, hogy reng a ház.
Matild is tapsol, kendőt lenget,
Romhányi büszkesége enged,
S mikor eloszlott a gyülés,
Már megtörtént a békülés.
Romhányi ott a lépcső alján
Megvárja bájos özvegyét,
Találkoznak s már ott csüng karján
Van bók, mosoly, nvájas beszéd.
«Ma önmagát is felülmulta . . .
Ebédeljen együtt velem . . .
A honfigond arcát feldulta! . . .»
«Nem az, Matild, a szerelem.»
«Oh annál jobb, de csak rám nézve. »
S a hintában már kéz a kézbe'.
«Matild, feledjük, ami mult!»
S a többi egy kézcsókba fult.
Megvárja bájos özvegyét,
Találkoznak s már ott csüng karján
Van bók, mosoly, nvájas beszéd.
«Ma önmagát is felülmulta . . .
Ebédeljen együtt velem . . .
A honfigond arcát feldulta! . . .»
«Nem az, Matild, a szerelem.»
«Oh annál jobb, de csak rám nézve. »
S a hintában már kéz a kézbe'.
«Matild, feledjük, ami mult!»
S a többi egy kézcsókba fult.
Ilonka mind hiába várja
Romhányit, ki elhagyta már,
Buját, titkát magába zárja,
Lemond, remél és újra vár.
Mélázva gyakran visszaéli
Multjának boldog perceit,
A lépcsőn néha hallni véli
Az ifju könnyü lépteit.
Nem ő; - már egy hónapja tölt el,
Még illemből, színből se jött el.
Ilonka néma búban él,
Tűr, szenved s többé nem remél.
Romhányit, ki elhagyta már,
Buját, titkát magába zárja,
Lemond, remél és újra vár.
Mélázva gyakran visszaéli
Multjának boldog perceit,
A lépcsőn néha hallni véli
Az ifju könnyü lépteit.
Nem ő; - már egy hónapja tölt el,
Még illemből, színből se jött el.
Ilonka néma búban él,
Tűr, szenved s többé nem remél.
De Blanka grófnő, a nagynéne,
Nem tűri ily némán a bajt,
Hamar megtágul nyelve féke
És üt miatta szörnyü zajt
«Mily léha úrfi és goromba! . . .
Oh férfinak könnyen ne hígy!
Fajult világ, - az én koromba'
Gavallér nem tett volna így.
Világos, mért udvarla néked,
Hogy Matildban féltékenységet
Kelthessen s meglágyitsa majd . . .
Oh bár csak vesztett volna rajt!»
Nem tűri ily némán a bajt,
Hamar megtágul nyelve féke
És üt miatta szörnyü zajt
«Mily léha úrfi és goromba! . . .
Oh férfinak könnyen ne hígy!
Fajult világ, - az én koromba'
Gavallér nem tett volna így.
Világos, mért udvarla néked,
Hogy Matildban féltékenységet
Kelthessen s meglágyitsa majd . . .
Oh bár csak vesztett volna rajt!»
A néninek más nem, csak ez fájt,
De húga, hajh, most érti meg,
Hogy csak játékszeréűl szolgált
Egy hiu sziv szeszélyinek.
Egy-egy uj seb hát mindörökké!
Elfojtott könnye megered,
Becsülni sem lehet már többé,
Kit szíve még most is szeret.
Hogy könnyét, mely arcára csordúl,
Ne lássa nénje, félre fordúl,
Aztán nyugodt, fentartja még
Szemérem és szivbüszkeség.
De húga, hajh, most érti meg,
Hogy csak játékszeréűl szolgált
Egy hiu sziv szeszélyinek.
Egy-egy uj seb hát mindörökké!
Elfojtott könnye megered,
Becsülni sem lehet már többé,
Kit szíve még most is szeret.
Hogy könnyét, mely arcára csordúl,
Ne lássa nénje, félre fordúl,
Aztán nyugodt, fentartja még
Szemérem és szivbüszkeség.
«Ilonka, hidd meg, úgy haragszom,
Mily ügyesen kitervelém!
Mily bosszus lett vón' az az asszony,
Ha hozzá nőül adlak én.»
«Kihez néném?» «Ugyan még kérdesz?
Romhányi grófhoz, édesem!»
«Nem mentem volna hozzá férjhez,
Mert nem szerettem soha sem.»
«Ezt nem hivém! Valóban? Lám, lám! . . .
Jó parti lett vón', édes lyánykám!»
«Hagyjuk néném! - Ilon felel, -
Oh ennyi szót nem érdemel.»
Mily ügyesen kitervelém!
Mily bosszus lett vón' az az asszony,
Ha hozzá nőül adlak én.»
«Kihez néném?» «Ugyan még kérdesz?
Romhányi grófhoz, édesem!»
«Nem mentem volna hozzá férjhez,
Mert nem szerettem soha sem.»
«Ezt nem hivém! Valóban? Lám, lám! . . .
Jó parti lett vón', édes lyánykám!»
«Hagyjuk néném! - Ilon felel, -
Oh ennyi szót nem érdemel.»
E perc után a szende lyányka
Bátrabb, mintegy megváltozott;
Nem rejtezett többé magányba,
Nem sírt és nem ábrándozott.
Elfoglaló eszét, kedélyét,
A társas körben elmulat,
Takarj a búját, szenvedélyét
Kivűlről nyúgodt hangulat.
De egy-egy önfeledt órában
Fölérez, elmélyed magában
Oh mennyi minden oda van,
És érzi, hogy boldogtalan.
Bátrabb, mintegy megváltozott;
Nem rejtezett többé magányba,
Nem sírt és nem ábrándozott.
Elfoglaló eszét, kedélyét,
A társas körben elmulat,
Takarj a búját, szenvedélyét
Kivűlről nyúgodt hangulat.
De egy-egy önfeledt órában
Fölérez, elmélyed magában
Oh mennyi minden oda van,
És érzi, hogy boldogtalan.
Eloszlott az ország gyűlése,
Megújult alkotmánya kész;
Uj korszakot kezd végülése,
A mult kétes jövőbe vész.
Ilonka atyja fejcsóválva
Pozsonyból már siet haza:
«Bár örömünkre bú ne szállna,
Aggódom érted, oh haza!
De te is bús vagy, édes lyányom.»
«Már nem, mert kis falunkat látom,
Oly csendes nyúgalmat lehel,
Kék füstje vígan üdvezel.»
Megújult alkotmánya kész;
Uj korszakot kezd végülése,
A mult kétes jövőbe vész.
Ilonka atyja fejcsóválva
Pozsonyból már siet haza:
«Bár örömünkre bú ne szállna,
Aggódom érted, oh haza!
De te is bús vagy, édes lyányom.»
«Már nem, mert kis falunkat látom,
Oly csendes nyúgalmat lehel,
Kék füstje vígan üdvezel.»
De a falusi élet csendje
Nem nyujt gyógyító balzsamot;
Hiába munkás életrendje,
Enyhűlt, de nem gyógyulhatott.
Ő nem csupán udvarlót veszte
Romhányiban, mint annyi más,
Ő szíve eszményét kereste
S hitét találta a csapás.
Egy dús tavasz hervadt virága,
Kedélye összedúlt világa
Hulló remény, haló öröm
S mint őszi köd, rideg közöny.
Nem nyujt gyógyító balzsamot;
Hiába munkás életrendje,
Enyhűlt, de nem gyógyulhatott.
Ő nem csupán udvarlót veszte
Romhányiban, mint annyi más,
Ő szíve eszményét kereste
S hitét találta a csapás.
Egy dús tavasz hervadt virága,
Kedélye összedúlt világa
Hulló remény, haló öröm
S mint őszi köd, rideg közöny.
Szeretné atyja férjhez adni,
Sokáig élni nem remél,
Bár tudná boldogságba' hagyni,.
S mind újabb aggodalma kél.
Hogyan maradjon árva lyánya,
Ki őrzi, védi meg szegényt?
Az öreg úr egyetlen vágya,
Megérni a várt vőlegényt,
S ha még lehet, folytán a nyárnak, -
Hisz' házához udvarlók járnak,
S közöttük legkivált egyet
Kedvel, kitüntet szerfelett.
Sokáig élni nem remél,
Bár tudná boldogságba' hagyni,.
S mind újabb aggodalma kél.
Hogyan maradjon árva lyánya,
Ki őrzi, védi meg szegényt?
Az öreg úr egyetlen vágya,
Megérni a várt vőlegényt,
S ha még lehet, folytán a nyárnak, -
Hisz' házához udvarlók járnak,
S közöttük legkivált egyet
Kedvel, kitüntet szerfelett.
Telegdi gróf ez, korra nézve
Harminc és negyven év között,
Ki, megbukván a kormány Bécsbe',
Ismét honába költözött.
Az ifju conservativ pártnak
Egyik kitűnő tagja volt;
Baráti tőle sokat vártak,
Pályáján mind feljebb hatolt.
De martiusnak nem várt napja
Dicsőségét a porba csapja,
És most jószágin kóborol
És Ilonkának udvarol.
Harminc és negyven év között,
Ki, megbukván a kormány Bécsbe',
Ismét honába költözött.
Az ifju conservativ pártnak
Egyik kitűnő tagja volt;
Baráti tőle sokat vártak,
Pályáján mind feljebb hatolt.
De martiusnak nem várt napja
Dicsőségét a porba csapja,
És most jószágin kóborol
És Ilonkának udvarol.
Ilon, hogy töltse atyja kedvét,
Mindig beszédes és derült,
És pazarolja bája kincsét,
Melyet már többé nem becsűlt.
Telegdi gróf magán csak bámul,
Hogy mint egy ifjonc úgy szeret,
S becsvágyó lelke lázálmábul
Ily szenvedélyre ébredett.
Már bé is vallaná szerelmét,
S legyőzni nem képes félelmét,
Ilon nem bátorítja őt,
S mindig csak az, ki azelőtt.
Mindig beszédes és derült,
És pazarolja bája kincsét,
Melyet már többé nem becsűlt.
Telegdi gróf magán csak bámul,
Hogy mint egy ifjonc úgy szeret,
S becsvágyó lelke lázálmábul
Ily szenvedélyre ébredett.
Már bé is vallaná szerelmét,
S legyőzni nem képes félelmét,
Ilon nem bátorítja őt,
S mindig csak az, ki azelőtt.
Egy éve most, tisztéhez képest,
Mily sok mindent fogalmazott,
Megyéhez és országgyüléshez
Nem egy dörgő leiratot,
S most nem tud egy levélkét irni
Ilonhoz, százszor tépi el;
Kudarcát nem tudná elbírni,
Pedig már nyilatkozni kell.
Atyjához ir s félig megkéri
A lyányt, így kisebb szégyen éri.,
Egy államirat a levél,
Inkább a sor között beszél.
Mily sok mindent fogalmazott,
Megyéhez és országgyüléshez
Nem egy dörgő leiratot,
S most nem tud egy levélkét irni
Ilonhoz, százszor tépi el;
Kudarcát nem tudná elbírni,
Pedig már nyilatkozni kell.
Atyjához ir s félig megkéri
A lyányt, így kisebb szégyen éri.,
Egy államirat a levél,
Inkább a sor között beszél.
Az öreg lyánya szobájába
Tipeg, forrón megöleli;
Immár betellett legfőbb vágya,
A szíve csordultig teli.
«Síromnak szélén kérlek, lyányom,
Mindenre kérlek, ami szent!
Tedd nyúgodttá közel halálom',
Menj hozzá nőül, mondj igent.»
«Oh jó atyám, rosszul ne essék,
Gondolkoznom egy napot adj még!»
« Az nem sok . . . holnap . . . hát legyen,
Áldjon meg Isten, gyermekem!»
Tipeg, forrón megöleli;
Immár betellett legfőbb vágya,
A szíve csordultig teli.
«Síromnak szélén kérlek, lyányom,
Mindenre kérlek, ami szent!
Tedd nyúgodttá közel halálom',
Menj hozzá nőül, mondj igent.»
«Oh jó atyám, rosszul ne essék,
Gondolkoznom egy napot adj még!»
« Az nem sok . . . holnap . . . hát legyen,
Áldjon meg Isten, gyermekem!»
Ilonka gondban tölti napját,
Elgondol múltat és jövőt:
Kétségbe oh hogy' ejtse apját
És búba egy hű szeretőt?
Szerelem nélkül menjen férjhez,
Megcsalja azt, ki szereti?
Hogy' tettesse, amit nem érez?
Oh ezt, csak ezt nem teheti!
«Soha! soha! - kiáltja sirva, -
Keresztjét szívem el nem birja.»
Dermedve áll, ereje fogy
És ott alélva összerogy.
Elgondol múltat és jövőt:
Kétségbe oh hogy' ejtse apját
És búba egy hű szeretőt?
Szerelem nélkül menjen férjhez,
Megcsalja azt, ki szereti?
Hogy' tettesse, amit nem érez?
Oh ezt, csak ezt nem teheti!
«Soha! soha! - kiáltja sirva, -
Keresztjét szívem el nem birja.»
Dermedve áll, ereje fogy
És ott alélva összerogy.
Föleszmél s dőlve pamlagára
Majd félálomba szenderül,
Enyhűlet száll sziv-zajlatára,
Félelme, búja csendesűl.
Nyugodtan helyzetét vizsgálja:
«Ha meghal majd szegény atyám,
A nagynénék gyűlölt kormánya
Mindaz, mi várhat még reám.
S ha boldog nem lehetek többé.
Mért váljam sírig hányt-vetetté?
Mért vessek meg egy hű kezet,
Mely vész után parthoz vezet?
Majd félálomba szenderül,
Enyhűlet száll sziv-zajlatára,
Félelme, búja csendesűl.
Nyugodtan helyzetét vizsgálja:
«Ha meghal majd szegény atyám,
A nagynénék gyűlölt kormánya
Mindaz, mi várhat még reám.
S ha boldog nem lehetek többé.
Mért váljam sírig hányt-vetetté?
Mért vessek meg egy hű kezet,
Mely vész után parthoz vezet?
«Romhányi gróf szerelmet színlelt,
Aztán galádul elhagyott:
Telegdi gróf szavakra nem lelt,
Hiven szeretve hallgatott,
S mint férfiúhoz illik, megkért . . .
Becsűlni őt megannyi ok;
Romhányin most e léha tettért
Mily könnyen bosszut állhatok.
Érezze, hogy soh' sem szerettem,
Feledve őt, más neje lettem . . .
Ez sebzené . . . Mily gondolat!
Oly bűnös s mégis élvet ad.»
Aztán galádul elhagyott:
Telegdi gróf szavakra nem lelt,
Hiven szeretve hallgatott,
S mint férfiúhoz illik, megkért . . .
Becsűlni őt megannyi ok;
Romhányin most e léha tettért
Mily könnyen bosszut állhatok.
Érezze, hogy soh' sem szerettem,
Feledve őt, más neje lettem . . .
Ez sebzené . . . Mily gondolat!
Oly bűnös s mégis élvet ad.»
Fessem tovább a lyány küzdelmét?
E hangulat mindent kivall.
Van pillanat, mely szívet, elmét
Megígéz s örvénybe csal:
Ábránd, amely valónak látszik,
Tanács, mit sebzett szív kohol,
Erény, amely a bűnbe játszik
S mind inkább véle összefoly.
Ilon nyugodtan lép atyjához,
Igent mond a kért házassághoz,
De míg választ az atyja ír,
Megbánja százszor s újra sír.
E hangulat mindent kivall.
Van pillanat, mely szívet, elmét
Megígéz s örvénybe csal:
Ábránd, amely valónak látszik,
Tanács, mit sebzett szív kohol,
Erény, amely a bűnbe játszik
S mind inkább véle összefoly.
Ilon nyugodtan lép atyjához,
Igent mond a kért házassághoz,
De míg választ az atyja ír,
Megbánja százszor s újra sír.
Romhányi, míg ezek így folynak,
A fővárosban szerepel,
Küzdelme, vágya hangyabolynak
Vetekszik serges ezrivel.
A népklubban mint elnök székel
S tart ingerlő beszédeket,
Mint őrnagy a nemzetőrséggel
Viraszt a béke s rend felett.
Küldői megválaszták ismét,
Elfoglaló szélső ülését;
Még most is ellenzék marad,
Interpellál s beszél sokat.
A fővárosban szerepel,
Küzdelme, vágya hangyabolynak
Vetekszik serges ezrivel.
A népklubban mint elnök székel
S tart ingerlő beszédeket,
Mint őrnagy a nemzetőrséggel
Viraszt a béke s rend felett.
Küldői megválaszták ismét,
Elfoglaló szélső ülését;
Még most is ellenzék marad,
Interpellál s beszél sokat.
Vörös tollat visel kalapján,
Matild így szebbnek látja őt;
A forradalmi vészes pályán
Övezze dics e drága főt.
Ki tudj a, hogy mi lesz belőle
Miniszter-é vagy hadvezér?
Romhányi, ami tellett tőle,
Megtett mindent s oly nyílt a tér,
De könnyebb államférfi lenni,
Mint szép Matildot rendbe szedni.
Ezt érzi, vallja untalan,
Szerencse, hogy sok dolga van.
Matild így szebbnek látja őt;
A forradalmi vészes pályán
Övezze dics e drága főt.
Ki tudj a, hogy mi lesz belőle
Miniszter-é vagy hadvezér?
Romhányi, ami tellett tőle,
Megtett mindent s oly nyílt a tér,
De könnyebb államférfi lenni,
Mint szép Matildot rendbe szedni.
Ezt érzi, vallja untalan,
Szerencse, hogy sok dolga van.
Mert íme nagy dolgok készülnek,
Többé nem játék s tréfa már;
Az idők szörnyen nehezülnek,
S borúlni kezd a láthatár.
Az ármány, bosszu, zsarnok önkény
Kitör, mind egy vad zivatar,
És megtámadt hazája földjén
Küzd száz ellennel a magyar.
Harcol. az agg, a férfi, gyermek,
Porból nőnek mintegy a sergek,
Nincs többé párt, a nemzet áll,
Jelszó: szabadság vagy halál!
Többé nem játék s tréfa már;
Az idők szörnyen nehezülnek,
S borúlni kezd a láthatár.
Az ármány, bosszu, zsarnok önkény
Kitör, mind egy vad zivatar,
És megtámadt hazája földjén
Küzd száz ellennel a magyar.
Harcol. az agg, a férfi, gyermek,
Porból nőnek mintegy a sergek,
Nincs többé párt, a nemzet áll,
Jelszó: szabadság vagy halál!
Három megyébe most Romhányi
Mint főkormánybiztos kiszáll;
Először nem tud mit csinálni,
Aztán sok ostobát csinál,
Majd mást kisért, sok mindent tervez,
De senki hasznát nem veszi;
Ön költségén guerillát szervez,
S magát vezérnek megteszi,
De itt is csak hamar pórul jár,
A pénze, serge elfogyott már,
S midőn koppasztva megjelen,
Kacagva nézi Debrecen.
Mint főkormánybiztos kiszáll;
Először nem tud mit csinálni,
Aztán sok ostobát csinál,
Majd mást kisért, sok mindent tervez,
De senki hasznát nem veszi;
Ön költségén guerillát szervez,
S magát vezérnek megteszi,
De itt is csak hamar pórul jár,
A pénze, serge elfogyott már,
S midőn koppasztva megjelen,
Kacagva nézi Debrecen.
Föllép mint szónok a gyülésben,
De - elhangzik immár a szó
A puska- s ágyu-dörrenésben
Egész ország egy riadó.
Külföldre hát követnek indul,
De majdhogy elfogják szegényt;
E sok malheurön úgy felindul,
Hogy eldob egy csomó reményt,
S haragjában vagy szégyenében
Hol legnagyobb veszély van épen,
Sietve a táborba száll,
S a honvédek közé beáll.
De - elhangzik immár a szó
A puska- s ágyu-dörrenésben
Egész ország egy riadó.
Külföldre hát követnek indul,
De majdhogy elfogják szegényt;
E sok malheurön úgy felindul,
Hogy eldob egy csomó reményt,
S haragjában vagy szégyenében
Hol legnagyobb veszély van épen,
Sietve a táborba száll,
S a honvédek közé beáll.
Kiből nagy államférfi nem vált,
Sem diadalmas hadvezér,
Hazájának most híven szolgált,
Pecsétli omló drága vér.
Nagy elveit, lármás beszédit
Föléri legkisebb sebe;
Midőn a dob rohamra indit,
S üvöltöz a harc bősz ebe,
Füstfellegben és szuronyfényben,
Ajkán: «Előre!» kard a kézben,
Indult, rohant és ostromolt,
Valódi férfi, honfi volt.
Sem diadalmas hadvezér,
Hazájának most híven szolgált,
Pecsétli omló drága vér.
Nagy elveit, lármás beszédit
Föléri legkisebb sebe;
Midőn a dob rohamra indit,
S üvöltöz a harc bősz ebe,
Füstfellegben és szuronyfényben,
Ajkán: «Előre!» kard a kézben,
Indult, rohant és ostromolt,
Valódi férfi, honfi volt.
Végig küzdötte a csatákat,
A szerelem nem vonta el;
Matilddal nagy viszálya támadt
S a szép nő régen mást kegyel.
Ez egy tábornok, deli férfi;
Romhányi most lett kapitány, -
A búra nincs idő ráérni,
Mert győzni kell uj-uj csatán.
De a győzelmek füstbe mennek,
Világosnál vége mindennek, '
Más nem marad: börtön, bakó -
Romhányi üldött bujdosó.
A szerelem nem vonta el;
Matilddal nagy viszálya támadt
S a szép nő régen mást kegyel.
Ez egy tábornok, deli férfi;
Romhányi most lett kapitány, -
A búra nincs idő ráérni,
Mert győzni kell uj-uj csatán.
De a győzelmek füstbe mennek,
Világosnál vége mindennek, '
Más nem marad: börtön, bakó -
Romhányi üldött bujdosó.
Nyomába jőnek a zsandárok,
Nagy volt rá nézve a veszély,
De megsegíté a jó árok
És a korom-sötétü éj.
Futott, futott, bár nagyon fáradt
És beteges, kiéhezett . . .
De, olvasóm, ezer bocsánat!
Itt megszakítom könyvemet.
Mert kifáradtam én is immár.
Üld engem is sok durva zsandár,
Sokféle gondok és bajok,
Csak néha, lopva irhatok.
Nagy volt rá nézve a veszély,
De megsegíté a jó árok
És a korom-sötétü éj.
Futott, futott, bár nagyon fáradt
És beteges, kiéhezett . . .
De, olvasóm, ezer bocsánat!
Itt megszakítom könyvemet.
Mert kifáradtam én is immár.
Üld engem is sok durva zsandár,
Sokféle gondok és bajok,
Csak néha, lopva irhatok.
