Gyulai Pál: MÁSODIK ÉNEK. | Verstár - ötven költő összes verse

MÁSODIK ÉNEK.

Oh honvéd, honvéd, hajh! e névben
Hány honfi-emlék könnye forr!
Század valál egy rövid évben,
Dicsőség, fény, gyász és nyomor.
A honfiszellem szült világra,
A hon veszélye fölnevelt;
Erős karodban szabadsága
A sírig hű védőre lelt.
Küzdöttél a sors ellenére,
Patakként omlott szíved vére,
Dicsőit élet és halál,
Győzőn, legyőzve hős valál!

Szent örökünk lett hű emléked,
Egy élő, büszke fáj dalom,
Melyben vigasz, önérzet ébredt,
S átrezdült szíven és dalon.
De kocka fordult, lánc lehullva,
S miért te véred áldozód,
A szolgaság husz éve mulya,
Ismét szabaddá lett hazád;
S im emléked már nem kimélik,
Mindenre jó eszköznek vélik,
S hogy szenvedd, mit nem szenvedél,
Kizsákmányol pártszenvedély.

Röpiv, hírlap phrasissá nyúzott,
A kortes is téged kiált,
Dicsőségedre összezúzott
Nem egy főt és nem egy pohárt.
Könyv, naptár lopja neved ékét,
Költő halálra énekel,
A sírodban sem hagynak békét,
Száz cifra szónok ünnepel.
Rólad vitáznak alatt és fent
És neveddel takarnak mindent.
Oh jaj! ki tudja még mi vár?
E zajt lelkem megunta már.

S örömmel száll a multba gyakran,
Hogy megpihenjen és feled . . .
Hadd folytassam, ahol elhagytam,
A megkezdett történetet.
Egy üldött honvéd szenvedése,
Higyétek, sokkal többet ér,
Mind honvédegyletink gyülése
És jegyzőkönyvből font babér;
Romhányi nem hősök példánya,
De légyen bármi is hiánya,
Hősebb honvéd volt, mint sokan,
Kik most kérkednek untalan.

Ott bolyg az erdő sűrűjében,
Nyugvó vadak közt üldözött,
Az őszi szél van véle ébren,
Búsan csörgő lombok között.
Ledűl aléltan, holtra válva,
Takarj a hullongó levél;
Ugy érzi, mintha sirba szállva,
Födözné enyhe szemfödél,
S csöndes álomba ringatóznék,
De felriasztja kínos éhség,
És egy percig sem hagyta el,
És űzi folyvást - futni kell.

Indul, rohan, nem tudja merre;
Megáll, pihen, nem tudja hol,
És meg-megtér a régi helyre,
Azt vélve, hogy előbb hatol.
Még soha sem járt e vidéken,
A láthatár felhős, sötét,
Nem enyhiti még csillagfény sem
Az éj és erdő sürüjét.
Mi haszna, meg nem lőtte zsandár,
Ha rá még kínosabb halál vár?
Ember gyakran igy szabadul
Egy bajból a másikba hull.

Oh mért nem estél el csatában,
A győzelem napján, dicsőn,
A diadalnak mámorában?!
Ott nyúgodnál a harcmezőn,
Halálod a hazának élet,
Megáldanak bajtársaid;
Oh nem hiába omlott véred,
S oly szépek síri álmaid!
Itt éhség, láz gyötör halálra,
Félholtan jutsz vadak fogára,
S lassanként, jó, ha eltakar
Leplével száraz lomb, avar.

S vaj' nem jobb volna így is, mint ha
Hazádba' bujdokolva élsz,
Vagy szabadulsz idegen honba,
Híjába szenvedsz és remélsz?
A szivnek hány örvénye, vésze
Sodor magával, s elmerit,
Az élet száz uj tévedése
Megsokszorozza éveid.
Mert tévedések, bűnök ellen
Nincs más orvosság földi szerben,
Mint földben pár arasznyi tér,
A sírhalom - orvost se' kér.

De más van irva sors könyvében,
Az erdőből nyilásra lel;
Egy távol ablakfény az éjben
Mintegy hivón utat jelel.
Várkastély ablakából rezdül,
A faluban rég alszanak;
Romhányiban új élet pezsdül,
Menhelyt igérnek e falak.
Bár láz emészti és alig jár,
Mégis siet s elérte immár
A kastélyt, melyet park övez.
Vajon ki vára, háza ez?

Nincs gondja, kedve ily kérdésre,
Mert amidőn a parkhoz ér,
Pályája mintha véget érne,
A földre omlik s elalél.
Ott fekszik ájult mozdulatlan,
Nyögése is lassan kihal;
Világ rezg még az ablakokban,
S kihangzik egy halk, méla dal,
A zongorának bús accordja,
Az őszi szél sohajtva hordja,
A csendben nyugvó parkon át,
Egy régi ének, dallamát.

Ilonka virraszt szalonjában,
El-elméláz a zongorán.
Bús emlék zendül-é dalában
Vagy élő szenvedés talán?
Nem tudja ő sem, félbe hagyja,
Fölébred férje rá legott,
Ki karszékében őt hallgatva
Szép csendesen elszúnnyadott.
Mert innen-onnan éve mult már,
Telegdi gróf s Ilonka egy pár -
És a kastélyban élik itt
Az élet legszebb perceit.

Telegdi boldog: jóság, kellem
Példánya a szép ifju nő,
Feloldozá és nyúgodt jellem,
Kihez szerelme egyre nő.
A nagyravágyás büszke gondja
A csendes házi körbe halt:
Hiú vágyaknak nem bolondja,
Nem áhit fényes hivatalt.
Hogy boldogítson, legfőbb vágya,
Világból elvonult magányba;
Közdolgokról ritkán beszél,
Csak nejének s nejében él.

A forradalmat úgy gyülölte,
Mint csak gyülölhet valaki:
Hisz' az jövőjét már megölte
S most a hazáét oltja ki.
Hiúság, önzés, hon szerelme
Szivén egy érzéssé vegyült,
Nem az első kitünő elme,
Aki honáért igy hevűlt.
Sőt olvasóm különb te se vagy,
Hű honfiságod bármilyen nagy;
Legalább igy tapasztalom
Nagy részt, jobb és baloldalon.

Aristocrata volt szivében,
És nem tagadta ajka sem;
A democratia nevében
Nem szónokolt negédesen,
Mint annyi társa, kik szivökben
Ugy érzenek, mint épen ő,
De bátorságok visszadöbben,
Ha népkegy csábja lép elő.
Kész volt a népért sok jót tenni,
Az alkotmányba, is fölvenni,
De hitte, hogy csak főnemes
Képes kormányra s érdemes.

Ne sértse democrata szíved',
Jó olvasom, e nézet itt,
Hiszen te is és sok más híved
Valljátok a gróf elveit.
Csak megforditva uj divatra
Azaz csak az, ki nem nemes,
Illik valóban kormánypadra
És bizalomra érdemes.
Immár melyik a nagyobb érdem,
A nemtelen vagy nemes? kérdem.
Nekem mindegy, jer, tarts velem,
Csak honfi és ember legyen.

Szerette a hon történelmét,
Ott nem egy őse szerepelt,
E várkastély egy-két nagy elmét
És sok kitünő hőst nevelt.
Utolsó ő sem lesz e sorban,
Szivében erős volt a hit.
De im e forradalmi korban
Önbizalmat s irányt veszít.
Sem honja ellen, sem honáért
Nem foghat fegyvert, csak magáért
S magának élhet egyedűt,
Oly önzőn, mint önzetlenül.

Házassága sebére ír volt,
Enyhűlt, ifjúlt, önkénytelen;
Mig a hazában vihar tombolt,
Elringatá a szerelem.
Külföldre készült, jobbnak vélte
Ott élni e bősz harc alatt,
De ipját nagy betegség érte
S ápolni őt itthon maradt.
Midőn ez meghalt, el volt vágva
Az ut már s e kastély magánya
Lőn a révpart, hol vész között
Aggódva végre kikötött.

És megtalálta a nyugalmat,
Rég elfeledték, hogy ki volt;
Ugy élte át a forradalmat
Mint aki immár élve holt.
A falu népe rég ismerte
Mint jó gazdát, jó földesúrt,
És háborgatni ki se merte
S ő mit sem tett, mi szemet szúrt.
Okosan, nyúgodt méltósággal
Bánt el folyvást e kis világgal,
S im rajta újra betelék
Jól él, ki jól elrejtezék.

De híre vesztett s nyert csatának
Nyugalmát gyakran fölveré,
Nem jósol üdvöt a hazának,
S búsan néz a jövő elé.
Ohajtja, bár egyik se győzne,
Mert vesztei fog, bizony, ki nyer;
Bár kifáradva, kiegyezve
Dőlhetne el a régi per.
Hiú remények! hajh eldölt már;
Szegény magyarra uj korszak vár,
Olyan, minő még nem vala,
Csak haldokolt, most meghala.

S rajt' segit Telegdi pártja
Sereg nélkül nehány vezér;
Bécsből mohón a jó hirt várja
És minden nap rosszabbat ér.
A conservativ immár semmi,
Egy jött-ment a korlátlan úr,
Csak puszta szóval nincs mit tenni,
Telegdi gróf elkomorúl;
De nem soká tart lelke harca,
Ifjú nejének angyalarca
Egy más világba rengeti
S bánatját el-elfeledi.

Ilonka vajjon szint' oly boldog?
Sorsában megnyugodt-e hát?
Oh megnyugodni a szív hol fog,
Ha nem találja otthonát?!
Eladta báját, ifjuságát,
Hazug szerelmet esküdött,
S hogy megboszulja hiuságát,
A szív ellen frigyet kötött.
De megnyugtatta jó szülőjét,
Megóvni hitte igy jövőjét;
Nem vigasz már a gondolat,
A multból rá csak bú maradt.

Szerep játéka lett az élet,
Erénye, bája tettetés,
A megalázás kinja éled
Önérzetén s ez mind kevés:
Mert érzi, nem sokáig bírja,
És iszonyúbb lesz majd a vég,
Balsejtés titkos könnyét sirja,
Elhagyta őt a föld s az ég.
Oly férjet tesz boldogtalanná,
Ki érte lelkét százszor adná,
Kit nem szeret, de kit becsűl . . .
Oh nem csak ő vész egyedűl!

S im ekkor hal meg édes atyja,
Megrázza e gyász esemény;
Magát a búnak átadhatja
És szabadon sirhat szegény;
Könny és imádság enyhitették,
Koporsóján megesküdött:
Egy gondja lesz csak: kötelesség,
Bármily alázat, kín között.
A hű vezeklőt Isten ójja,
A bünbánónak pártfogója,
Hozzá türelmet ad s erőt,
S nyugasztja majd a szenvedőt.

Azóta még több gyöngédséggel
Árasztja el férjét Ilon,
Kedélye földjén virág nő fel,
Mint sír fölött a liliom:
Lemondó szenvedés virága,
Mégis mi fényt, mosolyt leheli,
Ő tudja csak, e báj mi drága,
S mit rejt az illatos kehely.
A férj szerette, most imádja
A falu népe áldva áldja:
Ily szép s jó nő még nem vala,
Egész vidék őrangyala.

Ohajt minél több házi gondot,
Foglalkozik, magányt kerűl;
Oltár előtt ha térdre omlott,
Marad csak gyakran egyedül.
Szegényt vigaszt, beteget ápol,
Majd lovagol, olykor vadász',
S mi pihenő marad napjából,
Férjének olvas, zongoráz.
Nincs vita köztök, csak egy pontban,
Ilyenkor a szó szóra lobban,
De hogyha egyik fölhevűl,
A másik mindjárt csöndesűl.

És mi e pont? Ügye a honnak:
Uj veszteség, uj győzelem,
Ha néha erről társalognak,
Nem értik egymást rendesen.
Ilonka hallgat csak szivére,
S a hű honvéddel lelkesül,
És örvend férje ellenére,
Ki aggódásba elmerűl.
Telegdit egy-egy szó megsérti.
Ilonka elbámulva kérdi:
«Mi rossz van abban, Istenem,
Ha győzne tiprott nemzetem?»

«Nem érted azt' . . . Oh hallgass, szívem!
Hagyd rám e terhes gondokat!»
Ilonka most elhallgat híven
És a társalgás megszakad.
De amidőn végkép legyőzték
A tiprott és hős nemzetet,
Telegdi nem feddette nőjét,
Ha sorsán szivből könnyezett,
Ha bujdosót vendégül rejtett,
A betegért mindent felejtett,
És nem kimélt pénzt és időt,
Hogy enyhitsen sok szenvedőt.

Hirt hall Ilon sok ismerősről,
Ez él még, azt takarja sír,
Sokat beszélnek nem egy hősről
S Romhányiról is szól a hír.
Derék részt vett sok győzelemben,
Nem tudni, él-e vagy halott;
Ilonka erre összerezzen,
S a szónak más irányt adott.
De elmereng majd és feltámad
A régi emlék, régi bánat:
Az ajk sohajt, a sziv szorúl
S a szemre könnyes köd borút.

«Él vagy meghalt? Béke porára!
Egy könnycseppet megérdemel,
Bár megtört éltem bűne ára,
De a hazáért vérze el,
Lemosta csalfa szíve szennyét.
De hátha él, ki tudja hol,
És nem találja sehol enyhét,
Amint üldözve bujdokol?
Hiszen Matildja elhagyá rég,
Veszélytől ójja meg a jó ég,
Találjon vígaszt és reményt . . .
Oh Istenem, szánom szegényt.»

E merengés többször megújúlt.
A férj legott kérdé baját,
Ilonka búsan félre fordúlt
És migraine-nel menté magát.
Így volt ma is, a ködös este
Oly méla-bússá hangoló,
Érezte, fáradt lelke, teste,
Sejtelmek árnya száll reá.
A zongorához ül és játszik
Egy vidám dalt, hanem meglátszik,
Nem ott a szív, ahol a kéz,
A vidámság bús hangba vész.

Önkénytelen egy bús dalt kezdett,
Romhányinak kedvenc dalát,
Hogy észre vészi, keze reszket,
S egy más dallamba játssza át
Majd félbe hagyja, férje ébred:
«Nem nyúgodnál le, Ilonám?
Kiméld egy kissé egészséged',
Egy óra már éjfél után!»
Egyszerre csak eb csaholása,
Majd a cselédek kiáltása
Hangzik, zajong a parkba' lenn
S belép egy szolga hirtelen.

«Mi baj? szólj!» «Ott alatt egy ember» -
«Zsivány?» . . . «Oh Isten ments, dehogy!
Szegénynek többé semmi sem kell,
Fel is hozták már valahogy.
Ottan feküdt a kertek alján,
Ha meg nem halt, ájult talán;
Egy úti táska volt a balján,
Ruhája olyan rongy csupán:
Szakács azt mondja, hogy úr légyen,
Lehet, igy járni most nem szégyen,
Mióta német, muszka jár,
Nem ritka ily vándormadár.»

A gróf megy uj vendégét látni,
Ilonka gyógyszerért siet,
De ágyon fekszik már Romhányi,
Ott ápolják a beteget
Az összecsődülő cselédek;
Legbölcsebb köztök a szakács
«Olyan igaz, aminthogy élek,
Nincs itt más baj, csak szörnyü láz.»
«De arcán seb!» mond az egyik szolga.
«Ej mit beszél, nem a kend dolga,
Az régi seb, van másnak is.
Honvéd biz, ez,» - mond a kocsis.

A komornyik, ki járt a világba',
Nem szól csak a táskába nyúl;
Merűl a vendég iratába,
S kiált: «Ez gróf Romhányi úr.»
«Ha gróf is, nem bir e vidéken.»
Mond a kulcsár nagy-fontosan.
«Csak mustárlisztet ide nékem,
Ily bajban mert nagy haszna van . . .
A forróságot ki nem állja!»
A kulcsárné ezt kiabálja,
S mellette egy imát rebeg
«Az úr Isten gyógyítsa meg!»

A gróf belép és kérdez, rendel,
Tüstént fogat s küld orvosért;
Oszlóban volt már a sok ember,
Midőn Ilonka oda ért.
Benyit gyorsan a kis szobába,
Döbbenve áll az ágy előtt,
A mécsnek halovány világa
Megmutatja a szenvedőt.
És rá ismer, bár arca dúlva,
És felsikolt, de egy perc múlva,
A betegágyhoz lép megint -
Romhányi búsan rá tekint.

De rá nem ismer, oly nagy láza,
S ismét behunyja a szemét . . .
Hát ily sovány regényem váza,
S mily prózai, szokott beszéd.
Jó olvasóm, tán így fogsz szólni,
Ki vártál nagy jelenetet,
Romhányi hogy' fog szónokolni . . .
Nem kínozom a betegei.
Ha nagy, csodás és szörnyű szép kell,
A Jókai regényét nyisd fel;
Én ezt meg nem tanulhatám,
Nincs hozzá sok phantasiám.

Mit láttam, átéreztem, éltem,
Egyszerün csak azt rajzolom,
Ekkor tájt a vidéken éltem,
Rom vett körül és fájdalom.
Husz éve elmult, mint egy álom,
De szívemben emléke él,
S egy-egy álmatlan éjtszakámon
Sirjából e kor árnya kél.
Mily szenvedés és mily erények,
Most jobb sors s mennyi szennyes érdek,
Mily hivság, gőg, bolond beszéd,
Nem egy elveszté az eszét.

De hegyke gúnnyal nem leckézem
Korunkat, ellágyult e szív;
A multat ujra visszaélem
És az emlék hálára hív.
Nekem is, szegény hányt-vetettnek
Menhelyet egy kastély adott . . .
Vén fészek, soha sem feledlek,
Derűljön boldogabb napod!
Oh akkor a közveszteségben,
Véreztünk egy szív mély sebében
S a kunyhót és a palotát
Egy fájdalom nyilalta át.

Mint fecske fészkét, vidám dallal
A szállást meg nem fizetém,
Most, amidőn már hangom elhal,
Im végre meghálálom én.
Oh ez a dal nem halhatatlan,
De híven érzi kebelem;
Mind od'adnám, amit adhattam,
Hogy mennyit ér, nem kérdezem.
Vén kastély a Maros völgyében,
Vén fák között, a parton épen,
Kékes ködöddel, Gernyeszeg,
Jó tetted, Isten áldja meg!

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem