Gyulai Pál: NEGYEDIK ÉNEK.
NEGYEDIK ÉNEK.
Nem egyszer olvasom lapokban
Jobb volt Bach és Schmerling alatt,
Egy jobb idő e rossz napokban
Reményül mégis fenn maradt.
Im most minden feladva önként:
Becsület, jog, hit és remény
Ott sülyedeznek, tört hajóként,
Egy gyáva rendszer tengerén.
A rossznál még rosszabbat értünk,
Csupán cifrább ruhát cseréltünk,
Veszendő hajh! az ősi kincs,
S erősb a régi rabbilincs.
Jobb volt Bach és Schmerling alatt,
Egy jobb idő e rossz napokban
Reményül mégis fenn maradt.
Im most minden feladva önként:
Becsület, jog, hit és remény
Ott sülyedeznek, tört hajóként,
Egy gyáva rendszer tengerén.
A rossznál még rosszabbat értünk,
Csupán cifrább ruhát cseréltünk,
Veszendő hajh! az ősi kincs,
S erősb a régi rabbilincs.
Ha sorsuk egyszer jobbra válik,
A népek úgy, mint egyesek,
Szenvedtek bár sokat sokáig,
Oh mily hamar felejtenek!
A jelent nem a multhoz mérik,
Lelkök képzelt jövőben él,
S ha mind azt könnyen el nem érik,
Mit büszke vágyuk hőn remél:
Megszállja őket a bú-bánat,
Egy pár könnycsepp tengerré árad
S oly fájó, átkos a panasz,
Mintha való kín volna az.
A népek úgy, mint egyesek,
Szenvedtek bár sokat sokáig,
Oh mily hamar felejtenek!
A jelent nem a multhoz mérik,
Lelkök képzelt jövőben él,
S ha mind azt könnyen el nem érik,
Mit büszke vágyuk hőn remél:
Megszállja őket a bú-bánat,
Egy pár könnycsepp tengerré árad
S oly fájó, átkos a panasz,
Mintha való kín volna az.
Nem ígyen, sőt nem is beszéltünk
Negyvenkilenc őszén, telén.
Szent Isten! mily időket értünk!
Könny- s vérbe fúlt hit és remény.
Mi szent a honfiszívnek, dúlva,
Bennünk, körülünk mennyi rom,
Oh mennyi minden porba hullva
S mi mély és néma fájdalom!
S amit már most csak mondunk szóval,
Siralmas hangon, nagy hűhóval,
Mintegy rajt' kapva is talán:
Akkor éreztük igazán.
Negyvenkilenc őszén, telén.
Szent Isten! mily időket értünk!
Könny- s vérbe fúlt hit és remény.
Mi szent a honfiszívnek, dúlva,
Bennünk, körülünk mennyi rom,
Oh mennyi minden porba hullva
S mi mély és néma fájdalom!
S amit már most csak mondunk szóval,
Siralmas hangon, nagy hűhóval,
Mintegy rajt' kapva is talán:
Akkor éreztük igazán.
A várkastélyban is gyakorta
A honfi-bú megnehezűlt,
A jó kedvet el-elrabolta
S olykor haraggal is vegyült.
Egy-egy uj hír a hirlapokban
Vagy Pestről érkezett levél,
És im a szív uj sebbe' dobban,
Az ajk sohajt, hallgat, beszél . . .
A honfiérzés csordul, árad,
Sok régi emlék fel-feltámad,
S a kandallónál éjfelig
A hosszu est búban telik.
A honfi-bú megnehezűlt,
A jó kedvet el-elrabolta
S olykor haraggal is vegyült.
Egy-egy uj hír a hirlapokban
Vagy Pestről érkezett levél,
És im a szív uj sebbe' dobban,
Az ajk sohajt, hallgat, beszél . . .
A honfiérzés csordul, árad,
Sok régi emlék fel-feltámad,
S a kandallónál éjfelig
A hosszu est búban telik.
Hetenként egyszer, megvan napja,
A kastélyba fellátogat
A falunak két öreg papja,
És sokról elbeszél sokat.
Egyik Calvin, más' Róma híve,
De mindenik hű hazafi,
És honfi búval teltebb szíve,
Mintsem ki tudná mondani.
Egykor zajongtak egymás ellen,
Most más idő jár, más a szellem,
Együt sohajtnak egy imát:
«Ég ója a szegény hazát.»
A kastélyba fellátogat
A falunak két öreg papja,
És sokról elbeszél sokat.
Egyik Calvin, más' Róma híve,
De mindenik hű hazafi,
És honfi búval teltebb szíve,
Mintsem ki tudná mondani.
Egykor zajongtak egymás ellen,
Most más idő jár, más a szellem,
Együt sohajtnak egy imát:
«Ég ója a szegény hazát.»
Telegdi a tüzet felszitja
És még nagyobb tüzzel beszél,
Bachot, majd Schwarzenberget szidja
És pártjában folyvást remél.
«Ez menti meg majd nemzetünket,
Előbb utóbb, az mit se' tesz.»
A két öreg pap mind csak ünget:
«Az Isten tudja, hogy mi lesz.»
Romhányi hallgat, nincs reménye,
S amint kialszik a tűz fénye,
Megébred és Ilonra néz,
És lelke kettős búba vész.
És még nagyobb tüzzel beszél,
Bachot, majd Schwarzenberget szidja
És pártjában folyvást remél.
«Ez menti meg majd nemzetünket,
Előbb utóbb, az mit se' tesz.»
A két öreg pap mind csak ünget:
«Az Isten tudja, hogy mi lesz.»
Romhányi hallgat, nincs reménye,
S amint kialszik a tűz fénye,
Megébred és Ilonra néz,
És lelke kettős búba vész.
Nem ily csendes a kastély mindég,
Egy-egy zajosb nap is derül:
A vidékről sok úri vendég
Úgy egyszer másszor összegyűl.
Névnapra most, majd meg vadászni
Uj hirt beszélni, hallani
S mint egykor, vígan lakomázni,
De kedvök nem a hajdani.
Nem szól zene és tánc se' perdűl,
A pohár is ritkábban csendűl,
Csak szó ki nem fogy, vita foly,
Mint a megyén, zajos, komoly.
Egy-egy zajosb nap is derül:
A vidékről sok úri vendég
Úgy egyszer másszor összegyűl.
Névnapra most, majd meg vadászni
Uj hirt beszélni, hallani
S mint egykor, vígan lakomázni,
De kedvök nem a hajdani.
Nem szól zene és tánc se' perdűl,
A pohár is ritkábban csendűl,
Csak szó ki nem fogy, vita foly,
Mint a megyén, zajos, komoly.
Valóban itt is, mint gyülésen,
Minden pártnak van szónoka,
És új-új hévvel küzd a résen,
Ha nő a szenvedély foka.
Az ostromállapot hijába,
Elitélhet egy milliót,
De el nem fojthat e hazába'
Pártszenvedélyt és dictiót.
A fővárosban és vidéken,
Ha összegyűlnek hárman-négyen,
Folyvást föléled a megye
S tüzes vitát kezd szelleme.
Minden pártnak van szónoka,
És új-új hévvel küzd a résen,
Ha nő a szenvedély foka.
Az ostromállapot hijába,
Elitélhet egy milliót,
De el nem fojthat e hazába'
Pártszenvedélyt és dictiót.
A fővárosban és vidéken,
Ha összegyűlnek hárman-négyen,
Folyvást föléled a megye
S tüzes vitát kezd szelleme.
A szélső jobboldal vezére
Egy öreg úr, gróf Szigeti,
Esküszik Nagy Pál nagy nevére
S a rég multat dicsérgeti.
«A sok reformmal feldulátok
Az ősalkotmányt könnyedén,
Gyümölcse muszka, német átok,
Amint sokszor megmondtam én.
S kimondom, bár mily rosszul essék,
A magyar nemzet a nemesség,
Alkotmányunk csak véle állt,
Együtt szenvedték a halált.»
Egy öreg úr, gróf Szigeti,
Esküszik Nagy Pál nagy nevére
S a rég multat dicsérgeti.
«A sok reformmal feldulátok
Az ősalkotmányt könnyedén,
Gyümölcse muszka, német átok,
Amint sokszor megmondtam én.
S kimondom, bár mily rosszul essék,
A magyar nemzet a nemesség,
Alkotmányunk csak véle állt,
Együtt szenvedték a halált.»
«Nem a reform, hanem rossz módja . . .»
Szabolcsi hévvel közbe szólt,
Most Széchenyinek hű apródja,
Régebben ellensége volt.
A pártok utján soha sem jár,
Tettben haboz, de szóra kész,
Bölcselkedik, ha késő immár,
S utólag mindig nagy vitéz.
Amit megirt Széchenyi régen,
Mint új dolgot elmondja szépen,
S oly önérzettel hallgat el,
Mint aki nagy dolgot mivel.
Szabolcsi hévvel közbe szólt,
Most Széchenyinek hű apródja,
Régebben ellensége volt.
A pártok utján soha sem jár,
Tettben haboz, de szóra kész,
Bölcselkedik, ha késő immár,
S utólag mindig nagy vitéz.
Amit megirt Széchenyi régen,
Mint új dolgot elmondja szépen,
S oly önérzettel hallgat el,
Mint aki nagy dolgot mivel.
«A baj nem ez volt, tudtam mindég -
Telegdi gróf meg ezt veti -
Erős kormányra lett vón szükség,
Mely a reformot vezeti.
Mi ezt akartuk, ellenzétek,
S mi a mélyben lappangva forrt,
Kitört a vész, fölébredétek,
Későn, az mindent elsodort.
De új idők új lelket szülnek,
A régi pártok egyesülnek,
S legyen bár sorsunk mostoha,
Ily egyek nem voltunk soha!»
Telegdi gróf meg ezt veti -
Erős kormányra lett vón szükség,
Mely a reformot vezeti.
Mi ezt akartuk, ellenzétek,
S mi a mélyben lappangva forrt,
Kitört a vész, fölébredétek,
Későn, az mindent elsodort.
De új idők új lelket szülnek,
A régi pártok egyesülnek,
S legyen bár sorsunk mostoha,
Ily egyek nem voltunk soha!»
«Bár egyek akkor lettünk volna,
Midőn kard volt kezünkbe' még,
Nyakunk igába nem hajolna,
És diadal lett vón a vég!»
Igyen kiált fel haragjában
Geréb, egy ifjú hazafi,
Ki küzdött sok véres csatában
S vérét most is kész ontani.
A szélső elvek buzgó híve,
Eszénél mindig több volt szíve,
Mint hitte, mit félt vagy remélt,
És mint valóról úgy beszélt.
Midőn kard volt kezünkbe' még,
Nyakunk igába nem hajolna,
És diadal lett vón a vég!»
Igyen kiált fel haragjában
Geréb, egy ifjú hazafi,
Ki küzdött sok véres csatában
S vérét most is kész ontani.
A szélső elvek buzgó híve,
Eszénél mindig több volt szíve,
Mint hitte, mit félt vagy remélt,
És mint valóról úgy beszélt.
«Nem a fegyver győzött le minket,
Ez ami fáj, mi sebet üt,
Rettegte győző sergeinket
A német, muszka mindenütt.
De mit kezdettek rút viszályok,
Bevégzé azt az árulás,
Hah Görgeire szálljon átok,
Csak ő a bűnös, senki más,
S Kossuth, szabadság prófétája,
Kit áld a nemzet szíve, szája,
Vezessen Isten útadon,
Hogy mentsd meg, visszavár e hon!»
Ez ami fáj, mi sebet üt,
Rettegte győző sergeinket
A német, muszka mindenütt.
De mit kezdettek rút viszályok,
Bevégzé azt az árulás,
Hah Görgeire szálljon átok,
Csak ő a bűnös, senki más,
S Kossuth, szabadság prófétája,
Kit áld a nemzet szíve, szája,
Vezessen Isten útadon,
Hogy mentsd meg, visszavár e hon!»
Tetszés, nem tetszés zajja támad, -
Romhányi hirtelen feláll,
Harag szemében, arca sápadt,
Gerébbel bátran szembe száll.
«Ne ámitsuk mindig magunkat,
Megadtuk árát, már elég,
E léha szellem tönkre juttat,
S egy uj vihartól ójon ég.
Nem árulás győzött le minket,
S aki vezérlé sergeinket,
Hű honfi volt, dicső vezér,
Habár jutalma nem babér.
Romhányi hirtelen feláll,
Harag szemében, arca sápadt,
Gerébbel bátran szembe száll.
«Ne ámitsuk mindig magunkat,
Megadtuk árát, már elég,
E léha szellem tönkre juttat,
S egy uj vihartól ójon ég.
Nem árulás győzött le minket,
S aki vezérlé sergeinket,
Hű honfi volt, dicső vezér,
Habár jutalma nem babér.
Hányszor ragadta győzelemre
A háromszínű lobogót,
S eladta volna? . . . Istenemre,
Alig tudok rá lelni szót.
Gyalázat, hogy most igy beszélünk,
Dicsőségünkön tapodunk,
Ami való, azt látni félünk,
S ébredve ujra álmodunk.
Vezérem volt és híve voltam,
A hont szeretni ott tanultam
Halálos vészbe öltözött
Csaták és ostromok között.
A háromszínű lobogót,
S eladta volna? . . . Istenemre,
Alig tudok rá lelni szót.
Gyalázat, hogy most igy beszélünk,
Dicsőségünkön tapodunk,
Ami való, azt látni félünk,
S ébredve ujra álmodunk.
Vezérem volt és híve voltam,
A hont szeretni ott tanultam
Halálos vészbe öltözött
Csaták és ostromok között.
Küzdöttem oldalánál, arca
A harci zajban felderűlt,
Mig máskor titkolt lelki harca
Sötét gondjába elmerűlt.
Honát bár némán, hőn szerette,
De jövőjén kétségb'esett,
S ha kardjával meg nem menthette,
Megmenté a becsűletet.
S mi most az övét elraboljuk?
Nevére a rágalmat szórjuk?
Ne emlegessünk árulást,
De türjük el a sorscsapást.»
A harci zajban felderűlt,
Mig máskor titkolt lelki harca
Sötét gondjába elmerűlt.
Honát bár némán, hőn szerette,
De jövőjén kétségb'esett,
S ha kardjával meg nem menthette,
Megmenté a becsűletet.
S mi most az övét elraboljuk?
Nevére a rágalmat szórjuk?
Ne emlegessünk árulást,
De türjük el a sorscsapást.»
Im erre most a szó megárad,
Két nagy párt a kis társaság,
És késő estig el nem fárad,
Zajongni, szólni, győzni vágy.
Nem könnyü győzni, sőt felette
Nehéz, hol szólni is bajos:
E hont ki az, ki tönkre tette,
Görgei vagy Kossuth Lajos?
Ez a kérdés s mellette sok még,
Ami leginkább szivén fekvék,
Elmondja hévvel mindenik,
A hon javára, azt hiszik.
Két nagy párt a kis társaság,
És késő estig el nem fárad,
Zajongni, szólni, győzni vágy.
Nem könnyü győzni, sőt felette
Nehéz, hol szólni is bajos:
E hont ki az, ki tönkre tette,
Görgei vagy Kossuth Lajos?
Ez a kérdés s mellette sok még,
Ami leginkább szivén fekvék,
Elmondja hévvel mindenik,
A hon javára, azt hiszik.
Kossuth Lajost el-eldicsérik
És félistenné emelik,
És Görgeit, ameddig érik,
Egész ördögnek képzelik,
S viszont. - Elmondogatják sorra,
Hogy mit s mit nem tett volna ez,
Amaz, ha épen nem lett volna
És e ha mindent elfedez.
Nem ismétlem, hisz tudjátok jól,
Szóból, könyvekből, hirlapokból.
Még most is foly e régi per,
Szerény lantom nem dönti el.
És félistenné emelik,
És Görgeit, ameddig érik,
Egész ördögnek képzelik,
S viszont. - Elmondogatják sorra,
Hogy mit s mit nem tett volna ez,
Amaz, ha épen nem lett volna
És e ha mindent elfedez.
Nem ismétlem, hisz tudjátok jól,
Szóból, könyvekből, hirlapokból.
Még most is foly e régi per,
Szerény lantom nem dönti el.
De húrjain olykor megrezdűl
Egy méla hang. Mért nyomjam el?
Habár tudom hiába zendűl,
Rá nyájas visszhang nem felel.
A nép bálványt teremt magának,
Ha jó szerencse emeli,
Hisz benne, hisz minden szavának
S mintegy önmását tiszteli,
S ha a balsors csapása éri,
Bálványát akkor is kiméli,
Áldozni bünbakot keres:
Kossuth s Görgei sorsa ez.
Egy méla hang. Mért nyomjam el?
Habár tudom hiába zendűl,
Rá nyájas visszhang nem felel.
A nép bálványt teremt magának,
Ha jó szerencse emeli,
Hisz benne, hisz minden szavának
S mintegy önmását tiszteli,
S ha a balsors csapása éri,
Bálványát akkor is kiméli,
Áldozni bünbakot keres:
Kossuth s Görgei sorsa ez.
Ember volt mindenik, ki tévedt,
De nagy jót is tett s ez elég,
Hatásukat a nemzetélet
Érezte s most is érzi még.
Hogy nyomorultan el nem vesztünk,
S két szörnyü vészt kibirhatánk,
És nemzetűl nagyobbá lettünk,
Győzőn, legyőzve egyaránt:
Köszönjük Kossuth lángszavának,
És Görgei erős kardjának .
Nincs bálványom, se' bűnbakom,
Ami igaz, nem tagadom.
De nagy jót is tett s ez elég,
Hatásukat a nemzetélet
Érezte s most is érzi még.
Hogy nyomorultan el nem vesztünk,
S két szörnyü vészt kibirhatánk,
És nemzetűl nagyobbá lettünk,
Győzőn, legyőzve egyaránt:
Köszönjük Kossuth lángszavának,
És Görgei erős kardjának .
Nincs bálványom, se' bűnbakom,
Ami igaz, nem tagadom.
Ki jobbágyságot eltöröltél,
Kivivtál uj törvényeket,
Vész közt kétségbe nem merűltél
És lelkesítéd népedet,
Hogy védje, nem kimélve vérét,
A mult s jövője kincseit,
Hős küzdelemnek nyerje bérét,
Ha gyáván veszt, mindent veszít:
Ezért dicsőit lantom téged,
El-elfeledve gyöngeséged',
Hiszékeny elméd álmait
S hiuságod balsugalmait.
Kivivtál uj törvényeket,
Vész közt kétségbe nem merűltél
És lelkesítéd népedet,
Hogy védje, nem kimélve vérét,
A mult s jövője kincseit,
Hős küzdelemnek nyerje bérét,
Ha gyáván veszt, mindent veszít:
Ezért dicsőit lantom téged,
El-elfeledve gyöngeséged',
Hiszékeny elméd álmait
S hiuságod balsugalmait.
S te tiprott hős, hogy' meggyaláznak,
Kikért te annyit áldozál,
Majd egykor vége lesz e láznak
Megismerik, hogy ki valál.
Nemzet-hiuság aldozatja,
Türtél nagyobbat, türheted,
Enyhítsen annak gondolatja,
Mi jót tevéi, el nem veszett:
Amit kivivtál száz csatába',
Beolvadt e nemzet sorsába
És olthatatlan lánggal ég,
Dicsfény, erő és hősiség.
Kikért te annyit áldozál,
Majd egykor vége lesz e láznak
Megismerik, hogy ki valál.
Nemzet-hiuság aldozatja,
Türtél nagyobbat, türheted,
Enyhítsen annak gondolatja,
Mi jót tevéi, el nem veszett:
Amit kivivtál száz csatába',
Beolvadt e nemzet sorsába
És olthatatlan lánggal ég,
Dicsfény, erő és hősiség.
De messze tértem, térjek vissza.
A társaság kifáradott,
Már enyhítő theáját issza,
Bevégzé a heves napot.
A nők, kik eddig hallgatának
S csupán tapsoltak olykoron
Egy-egy szónok heves szavának,
Mint hajdan fenn a karzaton,
Pihent ajkkal csevegni kezdnek,
Dicsérnek, szemrehányást tesznek
S pletykálnak is azon felül, . . . .
Magyarba oltott németül. stb.
A társaság kifáradott,
Már enyhítő theáját issza,
Bevégzé a heves napot.
A nők, kik eddig hallgatának
S csupán tapsoltak olykoron
Egy-egy szónok heves szavának,
Mint hajdan fenn a karzaton,
Pihent ajkkal csevegni kezdnek,
Dicsérnek, szemrehányást tesznek
S pletykálnak is azon felül, . . . .
Magyarba oltott németül. stb.
