Gyulai Pál: HARMADIK ÉNEK. | Verstár - ötven költő összes verse

HARMADIK ÉNEK.

Szép hosszú ősz volt, a lég tiszta,
A nyáj még zöld füvet tapos;
Mintha tavasz mosolygna vissza,
Minden derengő, aranyos.
A hervadás virulni látszik,
Itt-ott másodvirág a fán;
A pókfonál foszlánya játszik
Bokrok közt a nap sugarán,
S a haldokló természet éke,
Halvány s piros szin vegyüléke,
Hullámzik méla bájival,
Míg kéken távol ködbe hal.

Oh őszi fénynek enyhe napja,
Te vagy legkedvesb évszakom!
Szivem, a méla érzés rabja,
Hányszor merengett bájadon!
Hányszor hallgattam erdők szélin
A hulló lombok halk zaját,
Mint hervadó boldog reminyim
Lágyan visszhangzó sóhaját,
S el-elmélázva nyájas fényen,
Enyhűltem egy-egy szép emléken,
Hajh, életem ugy is mi más,
Mint kora őszi hervadás!

Ezt én mondom, és nem Romhányi,
De igy érzett ő is talán;
Föltámadtak emléki, vágyi
Az ősz merengő sugarán,
Amint amott a parkban űlve
Egy kőpadon, hársfák alatt,
Elnézi mélyen elmerülve
A hulló halvány lombokat,
Négy napja, hogy felkelt az ágyból,
Ma jött ki elsőbb' a szobából
Már nem beteg, csak érdekes,
De ily hatást most nem keres.

Egy év alatt kissé megvénült,
Sokat csalódott, szenvedett,
Könnyelmü szíve vérzett, mélyült,
Szeles ifjúból férfi lett.
Hazáját most jobban szerette,
Az eltiport, szegény hazát;
Magyar természet, öröklötte,
Már igy van több száz éven át.
Ha jobb dolgunk van, meg nem férünk,
Hiúság- és viszálynak élünk,
S csak akkor csüggünk igazán,
Ha tönkre tettük, a hazán.

Az élet is becsesbnek tetszik,
Mióta csak hajszálon áll,
S midőn im azt is majd elmetszik,
Jobban tudná használni már.
Kastélya, földje, uradalma
Földönfutónak már mit ér?
S dicsvágya fényes birodalma . . .
Od'adná egy kis tüzhelyér'.
De ilyen a sziv: amit bírunk,
Meg nem becsüljük s akkor sírunk
Érette késő könnyeket,
Midőn örökre elveszett.

Majd csüggedt lelkét összeszedve,
El-elgondolja, mit tegyen.
E helyt maradni nincs sok kedve,
De innen, hajh hová megyen?
A véletlen sodorta erre
S Telegdi gróf vendége lett.
Hogyan szoruljon oly emberre,
Akit gyülölt és megvetett,
Kivel oly sokszor szemben állott
A közpályán, csatára szállott,
S akit, nem válogatva szót,
Úgy címzett mint honárulót?

Ilont is ime itt találta,
Kinek hajdanta udvarolt,
Őt Blanka grófnő néki szánta . . .
Ej az egész csak tréfa volt.
Ilon vigaszt lelt hamarjában,
De mégis gúnyos valami,
Itt élni férje kastélyában
S minden nap látni, hallani:
Mily boldog s ő mily nyomorult lett.
Nem sejti, e nő mennyit szenvedt,
Gondolj a: nőszív lenge nád; -
S a multért nem furdalja vád.

Mégis feltűn Ilonka képe
A multból szende-bájosan,
Matild mellette emlékébe'
Olv édes ellentétbe' van.
Matild megcsalta, kinevette,
Elhagyta bú és baj között, -
Mi más jó Ilonka tette,
Kit hozzá semmi sem kötött.
Nem hagyta el az elhagyottat,
Ápolta a félig halottat,
S melynek csak boldog férj örűl,
Oly gonddal vette őt körül.

Jó szív ez, vagy csak finom bosszu
S alázni őt csupán a cél?
Oh nem lehet türelme hosszu,
Parázs fején ez a fedél.
Még holnap indul messze innen,
A büszkeség vesz rajt' erőt,
És örvényébe sűlyed minden,
Egy rossz szeszély ragadja őt.
És mintha ütnék, oly sietve
Megy föl a parkból a terembe,
A grófot s grófnét kérdezi.
Talán már búcsuját veszi?

Valóban úgy, de alig szólhat,
Zavartan áll a gróf előtt.
«Hál' Isten, már egészen jól vagy
Telegdi így üdvözli őt.
«Eddig csak betegünk lehettél,
Vendégünk léssz már ezután;
Jól eltelik a hosszu ősz s tél
Így hárman, úgy-e, Ilonám?»
S őt nője mellé leültetve,
Még áradóbb beszélő kedve,
De ez Romhányin mit se' fog,
«Bocsáss meg, holnap indulok.»

«Az orvos tiltja, nem mehetsz, nem,
És tiltja nőm és tiltom én;
Ugyan hová is mennél innen
A vérbiróság idején?
Itt nem keresnek, mert tudják jól,
Hogy egykor ellenfél valánk.»
Romhányi közbe vágva így szól,
S halvány arcát elfutja láng:
«Egy okkal több, mely innen elhajt
Honvéd miatt mért szenvednél bajt?
Bár vész, halál vár útamon,
Kegyed' el nem fogadhatom.»

Telegdi hallgat, nője szólna,
De elhal a szó ajakán;
Romhányi, mintha bűnös volna,
Megsemmisül pillantatán.
Oh mily nemes e hölgynek arca,
Rajt' mennyi részvét, mennyi vád,
Sebzett szivének nehéz harca
Oly lágy fönségbe olvad át.
És e varázstol meghatottan,
Romhányi csöndesül legottan
S mig szeme a nőn tévedez,
Kezet nyujt s lép Telegdihez.

«Bocsáss meg, kissé heves voltam,
De testem, lelkem, lásd, beteg,
Mint üldözött, keserűn szóltam,
De jó szived ne értse meg.
Fogadd hálám' s oh nemes lélek,
Grófné, szintén fogadja itt:
El nem felejtem, amig élek,
Jó szíve drága gondjait.
S bár jobb lett vón', ha ér halálom
A kert alatt, a nyirkos ágyon,
Mert nincs számomra több öröm,
De éltem' önnek köszönöm.

S ha egykor azt önért áldoznám,
Megnyúgodhatnám sorsomon;
Ég áldja, néha gondoljon rám,
Most könnyebbülve távozom.»
S oda hajlik kezét csókolni,
Ilon rezzen, mint nyárlevél,
Nem vonja el, de nem tud szólni,
Ajkán csak egy mosoly beszél,
Mosoly, mely sziv mélyéből támad
És ép oly gyorsan szívet áthat,
S melyről nem tudni, hogy vajon
Öröm szülé vagy fájdalom.

Romhányi még egyszer kezet nyujt
Telegdinek s távozni kész.
«Maradj, feledjük, ami elmult,
Maradj, el nem bocsát e kéz.
Te félre értél, megbocsátok,
Arcomról a szivembe látsz,
Pártok között kihalt az átok,
S közös, mely összefűz, a lánc,
A szolgalánc, a haza búja,
A Nemesis fenyitő újja
Sujtott reátok és reánk,
Mindnyájan bűnösek valánk.»

«Most vendégem vagy, úr, mint otthon,
Szent a magyar vendégi jog;
Bár e hazában mindenütt rom,
Az őserény él s élni fog.
Maradj, ne szólj, halálra sértesz,
Ha házam' ujra megveted.
Elég . . . Ugy-e a lóhoz értesz?
Mutassak, jőj, egy mént neked.
Itéld meg, olcsó-e vagy drága?»
És Romhányit, ki küzd magába',
Karon ragadj a hirtelen:
«Csak délre várj ránk, édesem.»

Elmennek a lovat megnézni,
Bejárnak parkot, földeket,
Romhányi percről-percre érzi,
Hogy innen most el nem mehet.
Heged gyanúja, büszkesége
Egy jól töltött rövid napon,
Immár a kastély törzsvendége,
Álnéven, mint távol rokon.
E rejtek enyhe lombok árnya,
Barátság s női kegy virága
Fonódnak későn és korán
Mintegy füzérré homlokán.

Oly szép falún a csöndes élet,
Izgalmak s fáradság után
A hivság lázas gondja széled,
Nyugtat, megenyhít a magány.
Romhányi mostan él először
Magányban s nyúgodt napokat,
Természet és szives családkör
Lelkének uj-uj tápot ad.
S midőn el-elvonúl magába,
A félr'eső vendégszobába,
És érez, gondol, elmerűl,
Magát nem unja egyedül.

El-messze láthat ablakából,
A várkastély egy dombon áll,
A park fölött a kékes távol,
Hol vándordarvak serge száll;
Széles rónának sürü hegység
Ölelve nyujtja karjait,
Fel- és alföld, mint bájos egység,
Hódol e várkastélynak itt.
Keletre bérc s erdő homálya,
A hajnal fényes koronája;
Nyugotra sík, mint tiszta lap,
Mintegy tengerbe száll a nap.

Merengve gyakran itt találja
A vidám reg, s a méla est,
Borus, derűlt-e kedves tája,
Mindegy, elnézi örömest.
Szél és patak beszédes ajka
Oly sok mindent suttog neki,
S mint gyermeket mesélő dajka
Csititja és elrengeti.
Kinek a föld oly szűk volt hajdan,
Az élvvadász, a nyughatatlan,
E zugba', mint remete él,
Emlékszik s többé nem remél.

Nem ismer néha önmagára,
Oly bús emberré változott;
Csalódás a bölcsesség ára,
S midőn lelkünk kifáradott,
Többé nem néz, nem küzd előre,
Csak szemlélődik multakon,
Látjuk, mi volt hibás, mi dőre;
De máskép tennénk-e vajon,
Ha szívünk új reménybe' dobban,
Ha szenvedélyünk lángra lobban?
A máskép csak más tévedés,
Uj bánat, uj bölcselkedés.

A mult előtte romba' fekszik,
Por és hamu sok drága kincs;
Emlékein föl nem melegszik,
Érettök még egy könnye sincs.
Mily nagyra tört tehetség nélkül,
És mily hiú, mily léha volt!
Azt hitte, hogy hazája épül,
Ha tervelt, irkált, szónokolt.
Mint államférfi s had vezére,
Lépett hazája küzdterére,
S kitünt im a vész idején,
Hogy legfeljebb jó közlegény.

S ez egy mégis vigasz szivének,
Mégis betöltött egy helyet,
És használt annyit nemzetének,
Amennyit kis körben lehet.
Ezért ne nézd le hősöm' mindjárt,
Te büszke, szájas honfitárs,
Ki oly uton vagy, melyen ő járt,
S tán még nagyobb jövőre vársz.
Mert nem tudom, hogy pályád végén,
Túl a képzelgők tört reményén,
Hol nincs már rózsa, csak tövis,
Lelsz-é vigaszt, csak ennyit is.

Elzúg Romhányi lelke éjén
Pártszenvedély és harci zaj,
De meg-megmozdul sirja mélyén
A sok kihalt szerelmi baj .
És zendül a vigalmak hurja,
Ellebben sok szép nőalak,
Bohó világát éli ujra,
Dícsfényét ifju napjinak.
Édes bók, illatos levelkék,
Amott egy hajfürt, itt egy mellkép,
Csók és sohaj, könny és mosoly,
Örök hűség - mind füsgomoly.

Oh nincs egyetlen szent emléke,
Még egy buldog napot sem élt,
Hiú örömök tengerébe
Merűlve bár mindent remélt.
Nyugalmát hol keresse, lelje?
Azt nem nyujt az ily szerelem;
Csalódva nincs, mi fölemelje,
Csak undort érez hidegen.
Amit eljátszott, föl nem támad,
Mind hasztalan a késő bánat,
Mult és jelen egykép sivár,
A szebb jövőnek vége már.

Mégis mint a halálra ítélt,
Ki az utolsó éjtszakán
El-elfeledve amitől félt,
Megenyhül az álom karán,
S legboldogabb jövőt álmodja:
Romhányi is úgy álmodik,
Üdvözli őskastélya dombja,
Immár megint otthon lakik,
S csöndes munkásság örömében,
Boldog családja kis körében
Nyugodtan él, múltat feled,
Tür és remél, fárad, szeret.

Ott a tágas szegletszobában,
Hol egykor édes anyja élt,
S altatva őt, gyermekkorában
Esténként, oly gyakran mesélt,
Egy nő fogadja szerelemmel,
A kastély ifju asszonya . . .
«Ábránd - kiált fel könnyes szemmel -
Hajh nem leszek boldog soha.»
De ott lebeg a hölgy alakja,
Hiven kiséri, el nem hagyja,
És nappal, késő éjjelem
Ébren, álmában megjelen.

Eszménykép, képzelet szülötte,
És még sem az, való, ki él,
Angyalként virrasztott fölötte,
Halálos ágya mécsinél.
Minden nap látja és csodálja,
Szól vele és mellette űl,
A nőiség erénye, bája
Talán csak benne egyesűl.
E képzelt arc minden vonása
Ilonkának szakasztott mása:
Élő és álmodott alak
Csodásan összejátszanak.

Így él Romhányi álmodozva;
Elmélkedés és képzelet
Szivén, elméjén megosztozva
Sülyedni kezdő mult felett
Egy uj világot alkotának,
Tarolt mezőkön új tavaszt,
Maga alig hisz önmagának
S bár meg nem vallja, érzi azt,
Oh érzi, hogy Ilonka képe
Eszménnyé vált ujúlt szivébe',
S ez érzés több, mint tisztelet,
Reménytelen, s titkon szeret.

Ez érzést minden nap táplálja
Újabb meg újabb alkalom,
Ártatlan csábjával kinálja
Vadászat, séta és szalon.
Ott lovagolgat oldalánál,
A kandalóhoz véle űl,
S ha énekel a zongoránál,
Hallgatja, nézi, elmerűl.
S gondolja: «E nő ugyanaz hát,
Kit ismertem, mint szende lyánykát,
Ki engem' egykor szeretett,
S oly könnyen a más neje lett?»

«Miért ne, hogyha más megkérte?
Nekem játékszer volt csupán,
És most az Isten büntet érte,
Mily változás egy év után.
E változást hogy értse meg jól,
Telegdi a szobába lép,
Most érkezett meg a városból,
Im egy boldog családi kép.
Ilon a férj keblére olvad,
Ez örömében alig szólhat,
Romhányi búsan földre néz;
«Ez nem lehet csak tettetés!»

Szivét nem féltés kinja dúlja,
Sem versenytársi bosszuvágy,
De napról-napra mélyebb búja,
Bár azt folyvást legyőzni vágy'.
Éltében sokszor szeretett már,
De érzi, ez más szerelem:
Csendes, félénk, viszonzást nem vár,
Kitépve ujra megterem.
És bájol némasága, titka,
Bánatja sok, öröme ritka,
De fényt, erőt, hitet lehel,
S megnemesítve fölemel.

A szende lányt fürtös fejével
Rég elfeledte, de a nőt,
Ki rá tekint mély kék szemével
S oly részvevőn ápolja őt,
Majd bús arcával visszainti,
Midőn könnyelműn menni kész,
S amint hálás csókjával hinti,
Reszketni kezd a drága kéz:
Mindezt hiven szivébe zárja,
De hetekig hiába várja
Ilonnak még egy ily kegyét,
A régi hajlam új jegyét.

Ilonka nyájas, víg, beszédes,
S ha kell, érzelmes és komoly,
Soh'sem kacér, soh'sem negédes,
Ajkán szokott szives mosoly.
A multról hallgat, véle szólva,
S kerűl legkisebb célzatot,
Az mintha rég feledve volna;
Romhányi elgondolkozott.
«Ki fejti meg ez ellenmondást?
Sorsunk, hogy megboszuljuk egymás
Reám most az ő multja vár,
A régi kölcsön visszajár.»

Egykor, kalandos fénykorában,
Csak ingerlé az ily eset,
A küzdelem nehéz csatában
Szivének mintegy jól esett.
Heves, merész ostromra szállott,
Most gyáva, tétlen, szótalan,
És harc nélkül legyőzve áll ott,
Olv szenvedő gyámoltalan.
Búját, titkát mélyebbre rejti,
S nem tudja, ez inkább megejti
Szegény Ilont, mint bármi más,
Merészebb csábitó fogás.

Romhányi bár a régi volna,
Ilonka védhetné magát,
A tettetőhöz nem hajolna,
S nem hinné csábitó szavát,
Mint ártatlan leány korában;
De im most elhagyott, szegény,
Üldözve bolyg a nagy világban,
Oly méla bú tekintetén.
Nincs nagyravágyó szenvedélye,
Érzelmesebb, mélyebb kedélye,
S nem lármás szóval csüng honán,
Egy néma sebhely homlokán.

A nőt ne mondd örök szeszélynek,
Érzelme hűbb, mint férfié,
Ha meg nem rontja hiu érdek,
A legnemesb sziv az övé.
Szerencsétlent csak ő tud szánni,
És vigasztalni szenvedőt,
A tévedést siratni, bánni,
S ha nem vár boldogabb jövőt,
Nyugodtan élni és lemondva,
Föláldozón és mosolyogva,
S ki nem fáradva soha sem,
Meghalni hitben, csöndesen.

Ily szíve volt Telegdinének,
Bús napjait így élte át,
S balsorsát látva kedvesének,
Szánalma mindent megbocsát.
A régi hajlam meg-megéled,
Most tárgya sokkal nemesebb;
Melyet hegeszt idő s az élet,
Fölszakadoz a régi seb:
Oh mily gyönyört s fájdalmat érez,
Hogy ily közel van kedveséhez,
Minden nap látja s hallja őt,
A mélabúst, a szenvedőt.

Ohajt keblére rá omolni,
S elsirni titkos könnyeit,
Zokogva együtt panaszolni
Éltök nehéz küzdelmeit,
S vigasztalni: ha mindent vesztett,
Maradt egy szív, mely még remél,
Egy szív, amely csak érte reszket,
Csak véle örvend, néki él,
Enyhíti napja fáradalmát,
Megédesíti éji álmát . . .
«Enyhűlj, gyógyulj meg e sziven,
Oh sebzett hős, kedves hivem!»

Egy alkonyatban így mereng el
Ilon sokáig, egyedűl,
Elnézi medvesült szemekkel
Amint a nap alább merül
S még egyszer éltető sugárát
Elönti földön és egen,
De majd az éj rá vetve árnyát,
Kioltja lassan, hidegen
Ugy oltja ki ábrándja fényét,
Szerelme elkésett reményét
A lesben álló hideg ész,
És minden rémes éjbe vész.

Önnönmagától visszaretten
«Bocsásd meg bűnöm', Istenem!
Hogy sűlyedek, oh jaj mi lettem,
Kimondani alig merem!»
A lelki vád, a bú, a szégyen
Lesujtják, sirva elalél;
Az esthomály leszálla régen,
Az őszi hold tört fénye kél.
Mint szemfedő borul sugára
Ilonka merevült arcára,
S furulyaszó, mint síri dal,
Zendűl messzünnen és kihal.

Belép Telegdi nem sokára,
Elnézi szunnyadó nejét,
Csókot nyom halvány homlokára,
Suttogva gyöngéden nevét.
«Már rég várunk rád a szalonban,
Elszunnyadoztál úgy-e hát? .
De szólj, az égre, mi bajod van,
Kezed hideg, láz jött reád?»
«Oh nincs bajom, nincs épen semmi,
Egy kis hülés, láz akart lenni,
De múlik már, jobban vagyok, -
Ölelj meg és meggyógyulok.»

Ilon férjét magához vonja,
S átfogva hévvel csüng nyakán,
Oly érzelmes hangon susogja:
«Oh mondd, szeretsz-é igazán?»
«Szeretlek-é, mily balga kérdés,
Mi jut eszedbe, édesem?»
«Ne haragudjál, ez nem sértés,
Csupán csak álom, sejtelem.
Azt álmodám, lásd, hogy meghaltam,
Ezüstös szemfedő volt rajtam,
S bús ének kísért síromig, -
Az álom gyakran bételik.

Gyászolsz-e szivből, könnyhullással
Ha meghalok, majd engemet?
Tudnál-e boldog lenni mással? . . .
Nem bántaná emlékemet.
Mert boldogítni nem tudálak,
Mint óhajtám; más fog talán.
Bocsáss meg, ha nem láthatnálak,
S ez volna végső éjtszakám.»
«Az Istenért, nőm, lelkem, szentem!»
Kiált a férj kétségb'esetten,
Cselédet hiv, lefekteti,
Virasztja, gyógyszert nyujt neki.

Nem a gyógyszer, nyúgalmas álom
Gyógyitja az ily beteget;
Más napra kelve haloványon,
De mosolyogva ébredett.
«Immár egészen jobban lettem!»
«Oh kedves nőm, oh mily öröm.»
«Te most is itt vagy még mellettem?
Szegény jó férjem, köszönöm.
Maradj is mindig oldalamnál,
A gyöngeség, a bánat elszáll,
S vidám hajnalra virradok,
Ha látlak és veled vagyok.»

A férj ideges gyöngeségnek
Gondolta csak Ilon balját,
És mint nem fontos eseménynek
Elfödte az idő nyomát.
Hanem Romhányi érzi, látja,
Ilonkán változás esett:
Többé nem nyájas jó barátja,
Meghidegült egy keveset.
Kerülni látszik társaságát,
A séta, kert, szalon magányát,
Ahol nem egyszer azelőtt
El-eltöltötték az időt.

«Mi történt? Vagy tán észrevette
Hiven elrejtett titkomat?
És dőreségem' megvetette,
És hogy remélnem nem szabad,
Igy adja tudtul? . . . Nincs reá ok . . .
Avagy kacérkodik talán?
Nem: . . nem! . . . Nyitjára nem találok,
E nő szive örök talány.
Érökre bár feledni tudnám,
Vagy keblem' egyszer feltárhatnám;
Szenvedve tisztúlt e kebel,
Ily megvetést nem érdemel!»

Romhányi kétkedő elméje
Eltépelődik éjjelen,
Elrejtve nappal szenvedélye,
Ha társaságba' megjelen.
Sőt gyakran víg álarcot tesz föl,
Eltréfál, mosolyog, nevet,
Ösztönszerün, félbüszkeségből
Játszik jó kedvü szerepet.
Ilonka elbámulva nézi,
E változást tüstént megérzi,
Örűlne, mégis fájva fáj
E néma kölcsönös viszály.

A várkastélyban ígyen éltek
Egy boldog s két boldogtalan,
Máskép éreztek, mint beszéltek,
Nem értve egymást untalan.
Játszták az élet szinjátékát,
Miképen játszom én, te, más;
Az ember, bár kerülje sorsát,
Nem egyszer mily komédiás.
Mily ritkán az, aminek látszik,
Jól vagy rosszul, szerepet játszik . . .
De hol marad történetem?
Majd folytatom, csak türelem.

Annyit megmondok most előre,
Hogy hősöm nem lesz Don Juan,
Anyégin sem válik belőle,
Szegény Romhányi ő csupán.
Magyar szülött, birálóim bár
Tagadják s becsmérlik nagyon,
Hanem gúny rajtam ki nem fog már,
Munkámat félbe nem hagyom.
Nem csüggeszt balga vád, itélet,
Nem ösztönöz hiú dicséret . . .
Ne kiméld gyönge oldalát,
De várd el végét legalább.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem