József Attila: (A KELŐ KORONGBA HAJÍTOM...)
Vadbika vörös húsán kalapált gerelyét a fiatal szűznek.
Változó árnyékaim ittmaradnak elhagyott hűvösében.
A tétetett város előtt bosszúsan köszörűli csorbított szerszámait.
Kövér gyerek alatt sem törik ott ketté a faág,
Leveleivel fölfogott kötényed ráncait igazítja.
Fektessem-e már szivünket egymásra a patak fehérlő kavicsain?
Gyönge, kifejtett szádat marék érintetlen cseresnye óvja!