Juhász Gyula: Még valamit...
És ködbe fullad az emlékezet.
Hogy én is éltem, versekből tudom,
Míg topogok egy céltalan uton.
Most némán tűröm meddő szenvedésem.
Egy elsüllyedt világ felett
Megváltó sírom integet.
Fáradt fejembe verssorok,
A régi öröm és a bánat
Sírjából éjjel felzokog.
De már csak sóhaj lett a szó.
Állok, mint északfény letűntén
Áll az eltévedt utazó.