Juhász Gyula: MODERN "DIVINA COMMEDIA"
MODERN "DIVINA COMMEDIA"
Prológ
Már ötszáz éve is meglehet annak,
Hogy nagy Dante a földi pályasík
Végére járva, írt egy költeményt.
Csodálatos szép volt az és remek,
Minőt csak Isten súg az emberének
Az ihlet-óra legszebb perciben.
- És én, a gyönge földi lény, kihez
Dante egy hosszú, rémes óriás,
Folytatni kezdém szép művét neki.
Én is bejártam mélységét a nagy,
Borzasztó űrnek s olvasám a nagy szót:
- "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"
Hogy nagy Dante a földi pályasík
Végére járva, írt egy költeményt.
Csodálatos szép volt az és remek,
Minőt csak Isten súg az emberének
Az ihlet-óra legszebb perciben.
- És én, a gyönge földi lény, kihez
Dante egy hosszú, rémes óriás,
Folytatni kezdém szép művét neki.
Én is bejártam mélységét a nagy,
Borzasztó űrnek s olvasám a nagy szót:
- "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"
I.
Rémítő éjbe jutva állapodtam
Egy sziklacsúcson. Éjsötét s rideg
Világtalan üregbe' volt e test,
Reménytelen lények között. Ahol
Csak kárhozat van s gyászos szenvedés.
Már elhagyám a Charon csolnakát,
- Már megláttam a légben röpkedőket,
Kik sírva mennek, sírva jönnek egyre,
Reményt, vigaszt többé nem esdekelve,
Egy űrbe értem, kénes szag terjengett
Fölötte a nagy, óriás üregnek.
Ott egy ember volt, térdig az iszapban,
Amely sistergett, mint aetnai láva,
Tüzet, hamut, zsarátnokot okádva.
A bűnhődő ordított énfelém!
És én szegényt menten kikérdezém.
"Szülőföldem - így kezdé ő zokogva, -
A büszke Brescia. Nagy tornyai,
Szép templomi az égbe nyúlva állnak,
De én e helyhez méltó nem valék.
E kéz - s e szóval a kezét mutatta -
Vérben járt folyton, drága honfivérben.
Egy nemzetet öltem meg én kegyetlen,
S hogy meghalék, jutottam ez üregbe.
Nevem, ha tudni akarod megmondom,
Rettenetes egy név: Haynau!"
Egy sziklacsúcson. Éjsötét s rideg
Világtalan üregbe' volt e test,
Reménytelen lények között. Ahol
Csak kárhozat van s gyászos szenvedés.
Már elhagyám a Charon csolnakát,
- Már megláttam a légben röpkedőket,
Kik sírva mennek, sírva jönnek egyre,
Reményt, vigaszt többé nem esdekelve,
Egy űrbe értem, kénes szag terjengett
Fölötte a nagy, óriás üregnek.
Ott egy ember volt, térdig az iszapban,
Amely sistergett, mint aetnai láva,
Tüzet, hamut, zsarátnokot okádva.
A bűnhődő ordított énfelém!
És én szegényt menten kikérdezém.
"Szülőföldem - így kezdé ő zokogva, -
A büszke Brescia. Nagy tornyai,
Szép templomi az égbe nyúlva állnak,
De én e helyhez méltó nem valék.
E kéz - s e szóval a kezét mutatta -
Vérben járt folyton, drága honfivérben.
Egy nemzetet öltem meg én kegyetlen,
S hogy meghalék, jutottam ez üregbe.
Nevem, ha tudni akarod megmondom,
Rettenetes egy név: Haynau!"
Én meghátráltam, fázva és remegve.
II.
Elérkezék egy hosszú sziklatömbhöz,
Ott hosszú, nehéz hengerkő alatt
Feküdt egy ember, összetörve már.
Kínos jaja úgy sérté fülemet,
És szenvedése úgy fájt énnekem.
Egy ördög szökkent most elém az űrből,
Bozontos feje vigyorgásra állt!
Ott hosszú, nehéz hengerkő alatt
Feküdt egy ember, összetörve már.
Kínos jaja úgy sérté fülemet,
És szenvedése úgy fájt énnekem.
Egy ördög szökkent most elém az űrből,
Bozontos feje vigyorgásra állt!
"Mit keresel" - énhozzám így kiált!
"Vigyázz sátán, mert megjárod, de rútul",
Szóltam neki, mire elhallgatott,
"Felelj, kit nyom e kő oly rettentően."
Szóltam neki, mire elhallgatott,
"Felelj, kit nyom e kő oly rettentően."
"Napoleonnak hívták" - így felelt.
"Míg földön élt, császár volt egykoron."
"Míg földön élt, császár volt egykoron."
"Tudom sátán, sok vért hiába engedt
Ő elfolyasztni, most megbűnhöde."
Ő elfolyasztni, most megbűnhöde."
Így szóltam én, s az ördög vigyorogva
Lángzó nyelvét nyújtotta ki felém.
Lángzó nyelvét nyújtotta ki felém.
III.
Egy rettentően nagy, magos hegyormon,
Három alak volt, kígyókkal tekerve.
Mindhárma búsan jajongott, szegény,
S a kígyók serge marta őket egyre.
Hárman valának, mondom, s mind a három
Mogorva, zord és vérszomjas alak,
Hatalmasok, miként a Gaurisankar,
Erősek, mint a tigris, vagy az arszlán.
- De amidőn a kígyók bősz seregje
Megcsípte őket nagy kegyetlenül,
Felordítának, mint a tigrisek.
Három alak volt, kígyókkal tekerve.
Mindhárma búsan jajongott, szegény,
S a kígyók serge marta őket egyre.
Hárman valának, mondom, s mind a három
Mogorva, zord és vérszomjas alak,
Hatalmasok, miként a Gaurisankar,
Erősek, mint a tigris, vagy az arszlán.
- De amidőn a kígyók bősz seregje
Megcsípte őket nagy kegyetlenül,
Felordítának, mint a tigrisek.
"Kik vagytok" így szólítám én meg őket,
"Feleljetek. Miért e zordon végzet
Súlyos csapása, mért van rajtatok?"
"Feleljetek. Miért e zordon végzet
Súlyos csapása, mért van rajtatok?"
"Együtt éltünk, így szóla mind a három,
Együtt öltünk, együtt fosztogatánk.
A sors szeszélye együvé hozott
A rettenetnek helyére is minket!
Danton, Marat s Röbspir a mi nevünk,
Hárman három bősz tigrist kiteszünk!"
Együtt öltünk, együtt fosztogatánk.
A sors szeszélye együvé hozott
A rettenetnek helyére is minket!
Danton, Marat s Röbspir a mi nevünk,
Hárman három bősz tigrist kiteszünk!"
Így szóltak ők, s én könnyel a szemembe'
Bámulva néztem őket szemtől szembe.
Bámulva néztem őket szemtől szembe.
IV.
Tovább, tovább - és én elindulék
Sétálva a rettentő bús helyen,
Ahol nincsen, ahol nem lesz remény,
Ahol örökre kell szenvednie,
Kinek ide jutott szörnyű helye.
Itt nincs remény, itt nincsen ébredés!
Egy völgybe értem. Szép, zöld völgy vala,
Csodálkozám, hogy a pokol ilyen
Derült helyet foglalhat önmagába.
Két embert láttam, verekedtenek,
Az egyiknek egy balta volt kezében,
A másik pedig árva, védtelen.
A baltás kettészelte a védetlent,
És hogy az meghalt, rajta kacagott.
"Hogyan jutál, kérdeztem, a pokolra?"
"Mit ordítsz itten? így felelt a gaz,
A földön vagy most, és nem a pokolban."
Sétálva a rettentő bús helyen,
Ahol nincsen, ahol nem lesz remény,
Ahol örökre kell szenvednie,
Kinek ide jutott szörnyű helye.
Itt nincs remény, itt nincsen ébredés!
Egy völgybe értem. Szép, zöld völgy vala,
Csodálkozám, hogy a pokol ilyen
Derült helyet foglalhat önmagába.
Két embert láttam, verekedtenek,
Az egyiknek egy balta volt kezében,
A másik pedig árva, védtelen.
A baltás kettészelte a védetlent,
És hogy az meghalt, rajta kacagott.
"Hogyan jutál, kérdeztem, a pokolra?"
"Mit ordítsz itten? így felelt a gaz,
A földön vagy most, és nem a pokolban."
Akkor vevém csak észre, én szegény,
Hogy már nem a pokol sötét üregje
Fogad be engem, hanem a nagy Isten
Dicső egének fénylő kék azúrja.
De - hajh - e földön is sok a gonoszság,
De - hajh - e földön is van sok pokol,
Sok kárhozat, sok vétek, bűn, silányság.
De a remény, e szent érzet, amely
Bűnöst, bűntelent, midőn világra jő
Már biztatólag így rebeg felé:
"Ki most belépsz az élet szép honába,
Reményt táplálj, csak folyton a remény
Legyen benned, és boldogulni fogsz!"
*
Hogy már nem a pokol sötét üregje
Fogad be engem, hanem a nagy Isten
Dicső egének fénylő kék azúrja.
De - hajh - e földön is sok a gonoszság,
De - hajh - e földön is van sok pokol,
Sok kárhozat, sok vétek, bűn, silányság.
De a remény, e szent érzet, amely
Bűnöst, bűntelent, midőn világra jő
Már biztatólag így rebeg felé:
"Ki most belépsz az élet szép honába,
Reményt táplálj, csak folyton a remény
Legyen benned, és boldogulni fogsz!"
*
Nagy Dante, drága szellemed segített
E gyönge műben, melyet végezék.
S ha tán gyönyört okoz valakinek,
A te emléked gyönyörje leend csak!
E gyönge műben, melyet végezék.
S ha tán gyönyört okoz valakinek,
A te emléked gyönyörje leend csak!
1898
