Kisfaludy Sándor: DOBOZY MIHÁLY ÉS HITVESE.
Gyermek-királyt s oly hadvezért,
Ki erején felűl mer, |
A nemzetnek, kit megver; |
Lajos király elveszett, |
Másfél százig rabja lett. |
Te Várnával foghatsz kezet!
Csakhogy akkor még örök |
Nem lett nálunk a török. |
Mohács! Mohács! te hazámnak
Legsiralmasb vérhelye! |
Gyomrod mennyit elnyele! - |
És nemzeti életét, |
Mely most kicsiny és setét! - |
Porba egy nagy, dicső s derék
Nemzet testét és fejét, |
Hatalmát és erejét! |
Tízszer annyi volt a török,
Mint a magyar; s diadalt |
Többször is a viadalt, |
Végtére kifáradott |
Után széjjelszakadott. |
A győzőnek kaput tára!
S a királyi székben ott |
Törvényt török kény szabott. |
Az oszmánnak telhetetlen
Szomja, magyart vért szívni, |
A félholdnak megvívni, |
Budáról ki bajnokit, |
S felprédálni birtokit, |
Falúkban és városokban,
Itt-ott öszvegyűlének, |
Hogy bátrabbak lennének. |
Egy ily csoport Maróthon volt!
Félelmek és remények |
Zápolyától - szegények! |
És csuda szép hitvese, |
Hírt és időt ott lese. |
Élte ott megmenekedett;
De, hajh! veszett volna bár! |
Mert ő rá itt több rossz vár. |
Alig nyugvék meg a török
Buda körül, egy csapat |
Véletlen Maróthra hat; |
Magyarokat s kincseket, |
Bekeríti ezeket; |
S a makacsot káromolván,
Életével biztatja, |
Ki még magát megadja. |
De a magyar, őseinek
Követvén itt is nyomát, |
A pogánynak ostromát. |
Vezér Mihály úr vala; |
Csudákat tőn általa. |
Az ő lelkes hitveseik,
Azon bús elszánással, |
Hogy ott vesznek egymással. |
A kis magyar bajnok-csoport
Így törvén a viadalt, |
Megvívni a diadalt; |
Verő sorsnak csapása |
Halálos elzúzása. |
Sem előtte nincs irgalom;
Dörgő mérges forgása |
Jónak, rossznak romlása. |
A nagy vezér füleibe
E harcz hamar eljutott; |
Az ostromló török ott. |
Ha itt is nem győznének, |
Végső harczot kezdének. |
Lehetlen már a magyarnak;
S ki hol s miként rést talált, |
Ott kerülé a halált. |
Mihály úr is felveti hát
Magát paripájára, |
Veszi lova farára: |
Semmi hasznot nem teszek; |
Inkább veled elveszek. |
Oly szorosan, hogy magamat,
Akármiként mozgassam, |
Véled egynek tarthassam.» |
Így Dobozy - bús, haragos,
És keserves hangzattal. |
Remeg, s halvány, mint a fal. |
Terhelt paripájának; - |
Nem kívánna útjának? - |
A fa s bokor hamar halad, -
Vágtat elég tüzesen; |
De hajh! mégis terhesen. |
Ott vannak, kik nem nézhetik,
Hogy fejét és életét |
S menekedő menetét |
Sok száz török lóra kap. |
Húsz-harmincz is reá csap. |
Őt levágni száz kar mered; -
Jaj! ha győzik futással, - |
Ő két kínos halált hal. |
Mint mikor a nemes szarvas,
Melynek máskor porába |
Mely kergeté nyomába', |
Hordoz dagadt hasában, |
Iparkodó futtában; |
Aligha megmenekedik: -
Félek, félek, nemes pár! |
Nem messze lesz a határ! - |
Dobozynak lova vágtat;
Fejér rongyként szakadoz |
Arasznyira nyíladoz. |
A földszínen vas lába; |
Szakadoz már párába; |
S közelítni gyanítható
A töröknek robajja, |
Vért szomjúzó zsivajja! |
A szép hölgynek hosszú haja
Tekercséből bomolva |
Szét és hosszat omolva, |
Leng s úszik a szellőben; - |
Ez által is erőben. |
S homlokát mord ránczba húzza,
Sejti, hogy két embersúly |
Egy lóterhet felyűlmúl. |
«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
Legitt elér a pogány; |
Nézd: már véres habot hány. |
Hagyj itt veszni engemet! - |
Üsd itt által szívemet! - |
És hazádnak még szolgálhatsz.
Öld meg feleségedet! - |
Üsd szívembe késedet!» - |
Némán visszanéz Dobozy;
Vérzik a szív keblében: |
(Így felel bús mérgében.) |
Nem hagylak én tégedet; |
Megmentem én testedet.» |
S lovát újra megszorítja,
Hanem ez - csak lépve jár, |
Mert párája rövid már. |
Megáll tehát Dobozy úr,
S leszáll fáradt lováról, |
A keserves párnáról; |
Szorongatja magához, |
Szívja ajkát ajkához. |
Egy haldokló liliomszál.
A ló, közel hozzájok, |
Bús szemeket vet rájok. |
Közelítnek a törökök
Vérszomjokban zajogva, |
Kard és dárda villogva. |
Mond Dobozy könnyezve; |
S mély borzadást érezve |
S a csók alatt a remegőt
Szívbe döfi vasával, |
És megfojtja - csókjával. |
«Boldogtalan föld szülöttje!
Kín magadnak s férjednek! |
Nemes, szép, szűz lelkednek. |
S legitt nálad leszek én.» |
A megöltet befedvén. |
Vért és bosszút leheltében,
Alig várja, ölhessen |
S kedvesénél lehessen. |
S mint mikor a hím oroszlány
Nemző gerjedelmében, |
Dúl, fúl s ordít mérgében; |
Mérget habzó fogával, |
És csapkodja farkával; |
Így dúlván azt a szörnyeteg;
S csapjon bár rá tíz tigris, |
Dühe megküzd tízzel is; |
Úgy Dobozy: a fájdalom
Mordonkodván keblében. |
Égetvén őt elmében, |
Igaz magyar szívében, |
Boldogsága vesztében, |
Kardot forgat, és baljával
Súlyos, görcsös buzogányt. |
Így várja be a pogányt. |
Ott teremnek a törökök;
S neki - az egy magyarnak! |
Első hevét a tarnak; |
Karja soknak sebet vág, |
Mintsem győz a sokaság. |
Hegye úgy fut a nyakának,
Hogy vérere megfakad |
S lélekzete megszakad. |
A lankadó bajnok lerogy,
Nem bírván már karjával, |
Halálban is magával. |
Végső percze éltének, |
Szerettével szívének. |
(Mivel egy tart agyon rugott,
A ki kezét rátette,) |
Dobozynak mellette. - - |
Ezer ilyen történetek
Dúlták Árpád nemzetét, |
Visszás felekezetét |
Jobbra-balra szaggatta; |
És azt nyakon ragadta. - |
Egy értelem, egy érezet
Lelkesítsen tégedet, - |
S ne féltsd, magyar, éltedet. |