Kisfaludy Sándor: DOBOZY MIHÁLY ÉS HITVESE. | Verstár - ötven költő összes verse

Teljes szövegű keresés

DOBOZY MIHÁLY ÉS HITVESE.

1822.

1.
Gyermek-királyt s oly hadvezért,

Ki erején felűl mer,

Ád az Isten haragjában

A nemzetnek, kit megver;

Így volt akkor, hogy Mohácsnál

Lajos király elveszett,

És a magyar a töröknek

Másfél százig rabja lett.

Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!

Csakhogy akkor még örök

Nem lett nálunk a török.

2.
Mohács! Mohács! te hazámnak

Legsiralmasb vérhelye!

Nemzetem nagy temetője!

Gyomrod mennyit elnyele! -

Szabadságát, boldogságát

És nemzeti életét,

Sőt nevét is a magyarnak,

Mely most kicsiny és setét! -

Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy, dicső s derék

Nemzet testét és fejét,

Hatalmát és erejét!

3.
Tízszer annyi volt a török,

Mint a magyar; s diadalt

Csak úgy nyert, hogy megújítván

Többször is a viadalt,

A magyarnak vitézsége

Végtére kifáradott

S vagy meghalt, vagy Lajos este

Után széjjelszakadott.

Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A győzőnek kaput tára!

S a királyi székben ott

Törvényt török kény szabott.

4.
Az oszmánnak telhetetlen

Szomja, magyart vért szívni,

S Hunniának minden kincsét

A félholdnak megvívni,

Csapatonként eregette

Budáról ki bajnokit,

A nemzetet öldökölni,

S felprédálni birtokit,

A magyarok csoportokban,
Falúkban és városokban,

Itt-ott öszvegyűlének,

Hogy bátrabbak lennének.

5.
Egy ily csoport Maróthon volt!

Félelmek és remények

Között vártak ott szerencsét -

Zápolyától - szegények!

Ezek között Dobozy úr

És csuda szép hitvese,

Visszamenni jószágára

Hírt és időt ott lese.

Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;

De, hajh! veszett volna bár!

Mert ő rá itt több rossz vár.

6.
Alig nyugvék meg a török

Buda körül, egy csapat

Vér és zsákmány után járván,

Véletlen Maróthra hat;

S megsejtvén az ott lappangó

Magyarokat s kincseket,

Sovár tűzzel rajtok ütve

Bekeríti ezeket;

És Maróthot ostromolván,
S a makacsot káromolván,

Életével biztatja,

Ki még magát megadja.

7.
De a magyar, őseinek

Követvén itt is nyomát,

Két egész nap veri vissza

A pogánynak ostromát.

A megszorúlt magyarok közt

Vezér Mihály úr vala;

A szerelem és vitézség

Csudákat tőn általa.

Férjeiknek segédjeik
Az ő lelkes hitveseik,

Azon bús elszánással,

Hogy ott vesznek egymással.

8.
A kis magyar bajnok-csoport

Így törvén a viadalt,

Valóban megérdemelte

Megvívni a diadalt;

De a magyar nemzettestet

Verő sorsnak csapása

Minden tagnak egyenként is

Halálos elzúzása.

A sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;

Dörgő mérges forgása

Jónak, rossznak romlása.

9.
A nagy vezér füleibe

E harcz hamar eljutott;

S harmad napra két annyi lőn

Az ostromló török ott.

S mintha Mohács híre veszne,

Ha itt is nem győznének,

Habzó, dühös indúlattal

Végső harczot kezdének.

Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;

S ki hol s miként rést talált,

Ott kerülé a halált.

10.
Mihály úr is felveti hát

Magát paripájára,

S feleségét háta megé

Veszi lova farára:

«Hazámnak itt halálommal

Semmi hasznot nem teszek;

S mintsem - török fertője légy, -

Inkább veled elveszek.

Öleld által derekamat
Oly szorosan, hogy magamat,

Akármiként mozgassam,

Véled egynek tarthassam.»

11.
Így Dobozy - bús, haragos,

És keserves hangzattal.

A hölgy némán úgy cselekszik,

Remeg, s halvány, mint a fal.

A bajnok most sarkantyút ád

Terhelt paripájának; -

Hol van, a ki jó szerencsét

Nem kívánna útjának? -

Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -

Vágtat elég tüzesen;

De hajh! mégis terhesen.

12.
Ott vannak, kik nem nézhetik,

Hogy fejét és életét

Egy magyar is elvihesse;

S menekedő menetét

A futónak elvághatni,

Sok száz török lóra kap.

Egy magyarra itt-ott immár

Húsz-harmincz is reá csap.

Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered; -

Jaj! ha győzik futással, -

Ő két kínos halált hal.

13.
Mint mikor a nemes szarvas,

Melynek máskor porába

Sem jutott a kutya-sereg,

Mely kergeté nyomába',

Most, mivel már élő borjat

Hordoz dagadt hasában,

Terhe igen késlelteti

Iparkodó futtában;

S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik: -

Félek, félek, nemes pár!

Nem messze lesz a határ! -

14.
Dobozynak lova vágtat;

Fejér rongyként szakadoz

A hab róla; orra lyukja

Arasznyira nyíladoz.

Terhe alatt mély nyomot vág

A földszínen vas lába;

Nagy hortyokkal fúv és nyög most, -

Szakadoz már párába;

S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható

A töröknek robajja,

Vért szomjúzó zsivajja!

15.
A szép hölgynek hosszú haja

Tekercséből bomolva

S egész szőke pompájában

Szét és hosszat omolva,

Egy patyolat-palást gyanánt

Leng s úszik a szellőben; -

A ló, - mintha csüggedezne

Ez által is erőben.

Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza,

Sejti, hogy két embersúly

Egy lóterhet felyűlmúl.

16.
«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)

Legitt elér a pogány;

Kettőnk alatt kidűl a ló, -

Nézd: már véres habot hány.

Tartsd meg magad a hazának, -

Hagyj itt veszni engemet! -

De - hogy tiéd maradhassak, -

Üsd itt által szívemet! -

Magad könnyen elébb állhatsz
És hazádnak még szolgálhatsz.

Öld meg feleségedet! -

Üsd szívembe késedet!» -

17.
Némán visszanéz Dobozy;

Vérzik a szív keblében:

«Menjünk! menjünk! míg csak lehet!

(Így felel bús mérgében.)

Ölelj meg még szorosabban!

Nem hagylak én tégedet;

Együtt éltünk, - együtt haljunk!

Megmentem én testedet.»

Itt fogát elcsikorítja
S lovát újra megszorítja,

Hanem ez - csak lépve jár,

Mert párája rövid már.

18.
Megáll tehát Dobozy úr,

S leszáll fáradt lováról,

S hitvesét is leöleli

A keserves párnáról;

Átölelve tartja őtet,

Szorongatja magához,

S néma, s hosszú csókok között

Szívja ajkát ajkához.

A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.

A ló, közel hozzájok,

Bús szemeket vet rájok.

19.
Közelítnek a törökök

Vérszomjokban zajogva,

S magyarvéres markaikban

Kard és dárda villogva.

«Egek! hát csak nincs irgalom!»

Mond Dobozy könnyezve;

Megöleli feleségét,

S mély borzadást érezve

Megcsókolja - utólszor őt, -
S a csók alatt a remegőt

Szívbe döfi vasával,

És megfojtja - csókjával.

20.
«Boldogtalan föld szülöttje!

Kín magadnak s férjednek!

Betöltöttem kívánságát

Nemes, szép, szűz lelkednek.

Várj! - csak néhány pillanatig,

S legitt nálad leszek én.»

Ezt zokogja, mentéjével

A megöltet befedvén.

S most iszonyú keservében,
Vért és bosszút leheltében,

Alig várja, ölhessen

S kedvesénél lehessen.

21.
S mint mikor a hím oroszlány

Nemző gerjedelmében,

Megfosztatván mord nőjétől,

Dúl, fúl s ordít mérgében;

A fát rágja, tépi s töri

Mérget habzó fogával,

S körmével a földet vájja,

És csapkodja farkával;

S ropog, harsog a rengeteg,
Így dúlván azt a szörnyeteg;

S csapjon bár rá tíz tigris,

Dühe megküzd tízzel is;

22.
Úgy Dobozy: a fájdalom

Mordonkodván keblében.

S a lobogó harag s méreg

Égetvén őt elmében,

Csak hazáját sajnálván még

Igaz magyar szívében,

De életét elátkozván

Boldogsága vesztében,

Ádáz, bosszús jobb markával
Kardot forgat, és baljával

Súlyos, görcsös buzogányt.

Így várja be a pogányt.

23.
Ott teremnek a törökök;

S neki - az egy magyarnak!

De a bajnok visszacsapja

Első hevét a tarnak;

S viaskodván, vagdalkozván,

Karja soknak sebet vág,

S négy törököt vág előbb le,

Mintsem győz a sokaság.

De végre, hajh! egy dárdának
Hegye úgy fut a nyakának,

Hogy vérere megfakad

S lélekzete megszakad.

24.
A lankadó bajnok lerogy,

Nem bírván már karjával,

S kedvesének testét fedi

Halálban is magával.

A vitéznek öröm azért

Végső percze éltének,

Hogy így vegyűl vére s teste

Szerettével szívének.

Agyon szúrva lova is ott, -
(Mivel egy tart agyon rugott,

A ki kezét rátette,)

Dobozynak mellette. - -

25.
Ezer ilyen történetek

Dúlták Árpád nemzetét,

Valamikor tagjainak

Visszás felekezetét

Meghasonlott szív és lélek

Jobbra-balra szaggatta;

Eljött hol egy, hol más szomszéd,

És azt nyakon ragadta. -

A fő és test fogjon kezet;
Egy értelem, egy érezet

Lelkesítsen tégedet, -

S ne féltsd, magyar, éltedet.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem