Kisfaludy Sándor: A SZENT-MIHÁLYHEGYI REMETE.
A SZENT-MIHÁLYHEGYI REMETE.
1823.
1.
Szigliget és Keszthely között,
Melyet terem, a szőllőhegy
Hosszú keskeny nyelvet tolt be;
Gömbölyűen domborodott
Tetején egy kápolnának
És remeték lakásának
Szigliget és Keszthely között,
| Bele únván borába, |
| A Balaton tavába |
| Fél gombolyag képében, |
| Hegyecske áll végében. |
És remeték lakásának
| Omladéka látszik még; - |
| Mohos, mesés régiség. |
2.
Ennek neve Szent-Mihályhegy.
Lévén korább századokban
A kápolnát Pethő Mihály
És a sátánt tapodónak
A világtól menedéke
Volt néki a csendes béke,
Ennek neve Szent-Mihályhegy.
| A Pethő-ház tagjai |
| Keszthely birtokossai, |
| Szerzé jámbor elmével, |
| Jelelé szent nevével. |
Volt néki a csendes béke,
| Mely a sziget-halmon ott |
| Ritkán háboríttatott. |
3.
Sok évek lefolyta után
Egyike, nem örököse
Menyhárt: kemény s kevély nemes,
Nemzője két Pethő úrnak,
E magányt a szerelemnek,
Szív- és lélek-gyötrelemnek
Sok évek lefolyta után
| Mihály unokáinak |
| Őse tulajdoninak, |
| Másként dísze házának, |
| S a szép kegyes Lillának, |
Szív- és lélek-gyötrelemnek
| Tevé szomor lakjává, |
| S végtére - sírhalmává! |
4.
Erdélyből, hol a hazának
Pethő Menyhárt szerencsésen
Megtért vele apródja is,
A haláltól megmentője:
Bodor termett oltalmára,
Mikor legott dárdájára
Erdélyből, hol a hazának
| Vitézkedett harczába', |
| Visszatére várába. |
| Bodor Imre, Pethőnek |
| A már-már elveszőnek |
Mikor legott dárdájára
| Venné őt egy török kar: |
| Bodor által halt a tar. |
5.
«Imrének, hív apródomnak
(Így szól Menyhárt gyermekihez,)
Megesmerem, Imre, hogy te
Mondsza! e nagy adósságom
Válaszsz számos faluimból,
Vagy, ha tetszik, pusztáimból!
«Imrének, hív apródomnak
| Köszönjétek éltemet! |
| Ő tartott meg engemet. |
| Ajándékod életem; |
| Vissza miként fizetem? - |
Vagy, ha tetszik, pusztáimból!
| Néked adom egyiket: |
| Válaszd akármelyiket!» |
6.
Imre, néki bátorodván,
Érzésében felolvadt szív
Dagályitól nem hajtatik,
Érzésében, - elkapatva
Lelkes, tüzes tekintettel,
Elszánt, bús nagy érezettel,
Imre, néki bátorodván,
| Vélvén, hogy a hálának |
| A kevélység habjának |
| Érdemének s becsének |
| Lángjaitól szívének, |
Elszánt, bús nagy érezettel,
| Melyet titkolt kebele, - |
| Menyhártnak így felele: |
7.
«Uram! azzal, hogy éltedet
Úgy mint nemes és apródod
Egy pórszolgát illet a bér,
A nemes szív jutalmakat
Egy falúd nem elég bére,
Hogy kifolyjon éltem vére;
«Uram! azzal, hogy éltedet
| Haláltól megmentettem, |
| Adósságom fizettem. |
| Ki jót s hasznot bérért tesz; |
| Másképen ád, máskép vesz: |
Hogy kifolyjon éltem vére;
| De ha már adsz, hát úgy adj, |
| Hogy adósom ne maradj.» |
8.
«Királyomnak sem kívánok
Hát neked, kit meg nem sérthet,
(Igy szól Menyhárt) Csak mondd ki hát,
Hogy adósod én maradjak,
Mi lesz elég? - szabd ki magad;
Pethő semmit meg nem tagad;
«Királyomnak sem kívánok
| Én adósa maradni; |
| Jutalmam elfogadni? |
| Kedved miben tellenék? |
| Az hozzám nem illenék. |
Pethő semmit meg nem tagad;
| Csak körödből ki ne hágj |
| S határodon túl ne vágj!» |
9.
«Most vagy soha! (kiált Bodor,
Most váljon el: menny vagy pokol,
Nemes vagyok, ámbár szegény,
Add én nékem leányodat!
Lilla szívem kívánsága,
Lilla éltem boldogsága;
«Most vagy soha! (kiált Bodor,
| Ki kebelben, agyban ég;) |
| Kárhozat vagy üdvesség! |
| Becsületes nemzetem. |
| Rég imádom, szeretem. |
Lilla éltem boldogsága;
| Szívednek ez irgalma |
| Legyen tettem jutalma!» |
10.
Lilla földre szegzi szemét;
Fellövelvén arczájába,
De csakhamar visszaszalad
És sápadó halaványság
Mert fergeteg támadását
S legitt vészes lobbanását
Lilla földre szegzi szemét;
| Minden vére szívének |
| Lángol hava képének; |
| Oda, honnan jött, vére, |
| Terjed ijedt testére; |
S legitt vészes lobbanását
| Sejti atyja képében, |
| Ki már dúl-fúl mérgében. |
11.
Menyhárt úrnak ránczba vonúl
Homloka, mord harag-felleg
Lélekzete bosszút fuvall,
S hol Imrére, hol Lillára
És zordon felzúdulással
S bosszús neki-mordulással
Menyhárt úrnak ránczba vonúl
| Az apródnak szavára |
| Terjed ábrázatjára; |
| Vonaglanak kezei; |
| Villámlanak szemei; |
S bosszús neki-mordulással
| Így csattan fel - nézése |
| Két élű tőr metszése -: |
12.
«Hah vakmerő! s hogy megtevéd,
Az házamat meggyalázni
Elveszett, merész bolond te!
Takarodj'! - vagy, ha csúfság ez?
Kérj s végy sorsod mértékével!
Vagy elégedj' meg fényével
«Hah vakmerő! s hogy megtevéd,
| A mi kötelességed, |
| Bátoríthat most téged? |
| Nyelvem majd elharapom. |
| Hát fejedre rácsapom. |
Vagy elégedj' meg fényével
| Általam nyert hírednek |
| S jelessé lett nevednek!» |
13.
Leányához fordúl Pethő,
Gyanítván, hogy Bodornak ő
«Gyalázatos! (úgymond) látom,
Mivé lennél, ha nem élnék
Tudd meg: Dersfy vágy kezedre,
Ő méltó a te véredre;
Leányához fordúl Pethő,
| S káromolja tüzesen, |
| Kezét adná szívesen. |
| Olvashatom szemedben, |
| S gát nem volnék kedvedben. |
Ő méltó a te véredre;
| Én reménynyel bíztattam |
| S vőmnek őt elfogadtam.» |
14.
«Esküszöm én égre, földre!
(Igy szól Lilla tökéllettel)
Portékaként nem hagyom én
Ha terhedre vagyok, apám,
Dúl-fúl Menyhárt szégyenében;
Mérget forral kebelében:
«Esküszöm én égre, földre!
| Hogy pártámból vagy senki, |
| Vagy csak Bodor veszen ki! |
| Eladatni szívemet. |
| Vess klastromba engemet!» |
Mérget forral kebelében:
| S bosszúját csak az tartja, |
| Hogy kezénél nincs kardja. |
15.
Imre, mintegy elégelvén
Melyet szerez tökéllete
(Mert nagy enyhét leli benne
Ha bizonyos, hogy kedvese,
Haragja megszelídűlve,
És fájdalma megenyhűlve,
Imre, mintegy elégelvén
| Boldogságát éltének, |
| Lilla erős lelkének, |
| A szerelmes érzelem, |
| Ha övé nem, másé sem) |
És fájdalma megenyhűlve,
| Imezt mondja Pethőnek, |
| A bosszút lehelőnek: |
16.
«Szűnjön, uram, büszke mérged!
S tán megérdemeltem volna,
Rám tekintve félre tegyed,
Mert az érdem jó mértéke
Nézd! ha veszni engedélek,
Kegyelmedért nem kérnélek;
«Szűnjön, uram, büszke mérged!
| Én tartám meg éltedet; |
| Hogy bal ítéletedet |
| Mely máskép is hiú füst, |
| Nem az arany és ezüst: |
Kegyelmedért nem kérnélek;
| Hanem Lilla kebelén |
| Most mennyemet élném én. |
17.
De csak tartsd meg faluidat!
Birtokod; se nemzetséged
Bocsásd meg, hogy szívem után
Érzelmimmel egyezőnek
Élj sokáig és boldogúl!
S ha életem búmban megfúl:
De csak tartsd meg faluidat!
| Miattam ne csorbúljon |
| Homályba ne borúljon. |
| Itélvén meg szívedet, |
| Tarthatám negédedet! |
S ha életem búmban megfúl:
| Gazdagé a kedv és kény, |
| Örülj, hogy nem vagy szegény! |
18.
Téged, Lilla, kegyes jó szív!
Oh te! kinek szívét-lelkét
Kit szeretnem és imádnom
Atyádnak ércz-keménysége
Haljon meg hát! Élj boldogúl!
Felejts engem! Sírunkon túl
Téged, Lilla, kegyes jó szív!
| Áldjon meg én Istenem! |
| Megfognom és értenem, |
| Sorsomnak volt vonása! |
| Szerelmemnek sírt ása; |
Felejts engem! Sírunkon túl
| Lelkünk egymást felleli |
| S egymást bátran öleli.» |
19.
S oda borúl lábaihoz
És egy néma csókot nyomván
Kétségb'esve ki- s elrohan,
És elszágúld, épen mikor
Lilla kínos érzelminek
Ostromában testvérinek,
S oda borúl lábaihoz
| A lankadó leánynak, |
| Kezére a halványnak, |
| Felűl paripájára. |
| A nap leszáll nyugtára. |
Ostromában testvérinek,
| Kik ott állnak fúldokva, |
| Ájúlva dűl karjokba. |
20.
Éjfél után a paripa,
Kelet felé, de hová? azt
Menyhárt úrnak udvarába
A ló mintegy habos vízbe
Forr és gőzölg, mert vére ég;
Nyereg s minden szerszám rajt még,
Éjfél után a paripa,
| Mely Imrét elragadta |
| Senki meg nem mondhatta, - |
| Meg' visszatér nyerítve! |
| Látszik lenni merítve; |
Nyereg s minden szerszám rajt még,
| Csak lovagja nem űl rajt'! |
| Hajh! s ez okoz legtöbb bajt. |
21.
«Hová vitte a jó ifjat
Talán csak a Balatonban
Így tünődött a vár népe,
Így még maga Menyhárt úr is,
Hogy éltének megmentője
S leányának szeretője,
«Hová vitte a jó ifjat
| Szívének nagy fájdalma? |
| Van már örök nyugalma!» |
| A ki Bodort szerette; |
| Ki most mélyen érzette, |
S leányának szeretője,
| Ki bár szegény, de nemes, |
| Jobb sorsra volt érdemes. |
22.
Az embernek szerencséje
Egy percz amazt égbe kapta,
S az örökkévalóságnak
Több pillanat már, mely által
A sors, mivel Bodor siet,
S Pethő késik, mely hiányt vet!
Az embernek szerencséje
| Egy percztől függ gyakorta. |
| Emezt porba tiporta: |
| Hatalmában néha nincs |
| Megtérhet a veszett kincs. |
S Pethő késik, mely hiányt vet!
| Mely búbánat-örvényt nyit! |
| S mily szerencse vész el itt! |
23.
Száz embert is lóra ültet
S akárhogyan, éve-halva
Ha él, tehát Isten neki! -
Kit másképen úgyis megöl
Ha nem, a mit inkább kíván,
S a mire ő mindent rá szán:
Száz embert is lóra ültet
| Pethő, hogy kinyomozzák, |
| Bodort néki meghozzák. |
| Lilla légyen jutalma, |
| Szíve makacs fájdalma, |
S a mire ő mindent rá szán:
| Temetése pompája |
| Legyen kevély hálája. |
24.
De csak kevés nyomát lelék
Tűrhetetlen fájdalmában
Gyanította egész világ;
Nyoma szerint, Bodor előbb
A Balaton híg partjában
Vész folytatás a nyomában;
De csak kevés nyomát lelék
| A kétségbe-esettnek; |
| Balatonba veszettnek |
| S nem ok nélkül: mert lova |
| Csavarogván tétova, |
Vész folytatás a nyomában;
| S a vizből ki s vissza ott |
| Könnyebb lónyom láttatott. |
25.
Egyik cseléd Szent-Mihályt is
De onnan is Pethő úrnak
«Épen akkor temeté el
Ki ott ötven évig látta
A hol előbb beavatott
Egy tanítványt, s ez lesz most ott
Egyik cseléd Szent-Mihályt is
| Szorgosan kinyomozá; |
| Ez is csak e hírt hozá: |
| Egy barát a remetét, |
| A nap nyugtát s keletét. |
Egy tanítványt, s ez lesz most ott
| Remete a szent helyen. |
| Négy halász volt még jelen.» |
26.
Minden újabb hír üresb lőn
S Menyhárt úrnak komorsága
Szégyenlé önmaga előtt
Félt, a világ megátkozza
Mert bár nagy volt büszkesége,
Szint oly nagy volt nemessége;
Minden újabb hír üresb lőn
| S nagyobb bizonytalanság; |
| Már a legfőbb pontra hág. |
| Éltének ily váltságát; |
| Undok hálátlanságát; |
Szint oly nagy volt nemessége;
| S e kettőnek sérelme |
| Keblének mord gyötrelme. |
27.
Mint a tavasz szép virága
Féreg ülvén, rágván, hízván
Úgy Menyhártnak szép leánya
Boldog, mikor nagy fájdalma
Oda minden reménysége!
Szívének nagy vesztesége
Mint a tavasz szép virága
| Fogy ékében, éltében, |
| Titkon tömött keblében: |
| Néma búban hervadoz; |
| Néha könyre olvadoz. |
Szívének nagy vesztesége
| Életét kiapasztja, |
| S őtet öszvefonnyasztja. |
28.
Komor szemmel nézi Menyhárt,
Miként nyomja szép leányát,
S néha úgy felkiált vádja
Hogy csak alig titkolhatja
A büszkeség tartóztatja:
Mindenütt, mindúntalan,
Komor szemmel nézi Menyhárt,
| Büszkeségének súlya |
| S a bú szegényt mint dúlja; |
| Lelkiesméretének, |
| Lágyulását szívének. |
| Bodort titkon nyomoztatja |
| De mindenkor hasztalan. |
29.
«Szűnj meg, apám, őt keresni!
A nemes szív énnekem már
A mit egyszer oly sértőleg
Ha elvenné, - sokat én sem
Van a szívnek oly érzelme,
Melynek kedvesb a gyötrelme,
«Szűnj meg, apám, őt keresni!
| (Sohajt Lilla) hasztalan! |
| Mindörökre oda van! |
| Tagadhatál meg tőle, |
| Tarthatnék már felőle. |
Melynek kedvesb a gyötrelme,
| Mintsem hogy ő koldúljon |
| Azért, hogy boldogúljon.» |
30.
Igy folyának napok, hetek,
Két tél, két nyár; de Bodornak
Lassanként már felejteni
Csak Lilla nem a szív minden
Csüggő feje és szemei,
Fogyó, tünő kellemei
Igy folyának napok, hetek,
| Hónapok és végtére |
| Nem kaphattak hírére. |
| Kezdték az elveszettet; |
| Ütésével érzettet. |
Fogyó, tünő kellemei
| És keserű könnyei |
| Mély emléknek jelei. |
31.
Megjelentek Dersfy s mások.
Kezére, vagy tulajdonkép
De a nagy szív híve maradt
S mindenkor csak azt felelte
«Esküszöm én Istenemre
És kínlódó kebelemre!
Megjelentek Dersfy s mások.
| Mind nőszők, kik Lillának |
| Jószágára vágyának; |
| Bodornak s önmagának, |
| Szívét kémlő atyjának: |
És kínlódó kebelemre!
| Hogy pártámból már senki, |
| Csak a halál veszen ki.» |
32.
Eljött az ősz; akkor Dorka,
Rokka mellett ezt beszélé
«Apám régi halász immár
Ő is gyakran visz egy süllőt,
Szent Mihálynak bús hegyére,
A remete tűzhelyére.
Eljött az ősz; akkor Dorka,
| Szolgáló az udvarban, |
| Szó- és dologzavarban: |
| A Balaton vizében; |
| De csak Isten nevében, |
A remete tűzhelyére.
| Az elhunyt vén remete |
| Megköszöné s nevete. |
33.
A mostani jó szót sem ád,
Mintha nem is ennék, innék,
Csak bujdosik; s minden fának
Minden jelre más imádság
Mikor kérdi, mint van az úr?
Szeme szinte keresztül szúr.
A mostani jó szót sem ád,
| Pedig, mondják, fiatal; |
| Sovány s halvány, mint a fal. |
| Jelt metélget kérgébe; |
| Juthat, mondják, eszébe. |
Szeme szinte keresztül szúr.
| Ha leányát kérdezi, |
| Szemét földre szegezi. |
34.
Hanem mikor énekének
Csendes éjjel zengedeznek,
Felborzadnak (úgymond apám)
Hogy az esze majd megbomlik,
A nagypéntek keservei
Lehetnek bús énekei.
Hanem mikor énekének
| Keserves bús hangjai |
| Haja minden szálai |
| Annak, a ki hallgatja: |
| Belsejét úgy szaggatja. |
Lehetnek bús énekei.
| De most, már majd egy hete, |
| Elnémult a remete.» |
35.
«Ő az! ő az!» kiált Lilla,
Hogy Dorkának e beszéde
S mikor épen gondolkodnék,
S szeme kínos érezettel
Íme! belép ősz hajával
Az apát és bús arczával
«Ő az! ő az!» kiált Lilla,
| Köny forrván fel szemébe, |
| Eljut vala fülébe. |
| Mit tegyen, mit ne tegyen? |
| Csüggne Szent-Mihályhegyen: |
Az apát és bús arczával
| Imezt mondja Lillának, |
| Kedves tanítványának: |
36.
«Béke néked, boldogtalan!
S én is téged s erős lelked,
Szent-Mihályon voltam tegnap,
Látogatni s megtartani
(Egy a sorstól eltapodott
Szív volt az új remete ott!)
«Béke néked, boldogtalan!
| A bút te rég esmervén, |
| Hozzád bizton szólok én: |
| A kápolnát s remetét |
| A betegnek életét: |
Szív volt az új remete ott!)
| De már halva leltem őt, |
| A búban rég sínlődőt! |
37.
Egy vén tölgy mohos tövében,
Űlve halt meg, feje kínos
Több napokig kelle néki
Mert felette néhány holló
Kedves helyén ásattam sírt,
Szemem annyit régen nem sírt,
Egy vén tölgy mohos tövében,
| Arczczal erre fordúlva |
| Mellére lekonyúlva. |
| Immár halva ülni ott, |
| Igen bátran károgott. |
Szemem annyit régen nem sírt,
| Mint mikor eltemettem: |
| Szántam őt, mert szerettem.» |
38.
«Ne tartózkodj' (mond a bús szűz)
Imre az, a kiről beszélsz!»
Megerednek síralminak
Az ősz némán inti, hogy az,
«Bele vésvén fakérgekbe,
S kisohajtván énekekbe
«Ne tartózkodj' (mond a bús szűz)
| A holtat megnevezni! |
| És elkezdvén könnyezni, |
| Elrekedett árjai. |
| S tovább ezek szavai: |
S kisohajtván énekekbe
| Szíve kínos érzetét, |
| Kilehelte életét!» |
39.
«Vidd meg e hírt, s mondd apámnak,
Tovább már, hogy Bodor Imre
«Vigasztaljon (mond a bús ősz)
Hogy több öröm lesz jutalmad,
Szívének - mintegy fedele, -
Feküdt keblén e levele.»
«Vidd meg e hírt, s mondd apámnak,
| (Úgymond Lilla) ne féljen |
| Velem gyűrűt cseréljen!» |
| Ama boldogító hit, |
| Mint a mennyit veszthetsz itt, |
Feküdt keblén e levele.»
| S néki adván Lillának, |
| Sírva indul útjának. |
40.
«Te! szerelmem lángjainak
Keblem fanyar kínjainak
A mi bennem élet vala,
De mind ez most oda hala;
Áldjon Isten szerelmedért!
Egy kínja száz életet ért.
«Te! szerelmem lángjainak
| Boldogtalan kedvese! |
| Tovább ne légy részese. |
| Neked, veled, benned élt; |
| Nézz éltednek vígabb czélt |
Egy kínja száz életet ért.
| A föld nyelvén hívedet, |
| Nyugtasd meg már lelkedet!» |
41.
Imrének e levél fekvék
Mint egy forgács, mely holt szén már
«A te szíved elhamvadott!
(Sohajt Lilla) de megszán majd
Jobb az előbb az utóbbnál
Annak, ki már fogytában áll
Imrének e levél fekvék
| Már kiégett kebelén, |
| Az elaludt tűz helyén. |
| Az enyém még most is ég! |
| A földnél jobb s kegyesb ég. |
Annak, ki már fogytában áll
| Szívének láng-árjában, |
| Élte húnyó hamvában.» |
42.
Menyhárt úr megtartá szavát:
És hat lovon Szent-Mihályról
S Bodor Imre most számtalan
Téteték le nagy pompával
Az életét megmentőnek,
A leányát szeretőnek
Menyhárt úr megtartá szavát:
| A holtat felásatá, |
| Őt Keszthelyre hozatá. |
| Szövétnek gyászlángjában |
| A keszthelyi kriptában. |
A leányát szeretőnek
| Temetési pompája |
| Pethő kevély hálája. |
43.
Az ablakról nézte Lilla
Szemét odameresztette,
Eltünvén az szeme elől,
A bús legott ágynak esett,
Azt üzente ő atyjának:
Tartsa nyiltan a kriptának
Az ablakról nézte Lilla
| A temetés pompáját; |
| El sem vonván arczáját. |
| Miben mintegy kedve telt, |
| Melyből soha fel nem kelt. |
Tartsa nyiltan a kriptának
| Ajtaját még számára, |
| Bele száll nem sokára. |
44.
S úgy lőn: el sem felejté még
Hogy megújúlt az, s Lilla is
Komor bánat ülé holtig
Mosolygásra öröm soha
S kik még élve lángolának,
S elszakasztva kínlódának,
S úgy lőn: el sem felejté még
| A nép a történetet, |
| Imre mellé tétetett. - |
| Menyhárt büszke arczáját: |
| Nem vonítá el száját. - |
S elszakasztva kínlódának,
| Egymás mellett fekszenek, |
| Mikor már nem érzenek. |
