Kisfaludy Sándor: A SZENT-MIHÁLYHEGYI REMETE.
Szigliget és Keszthely között,
Bele únván borába, |
A Balaton tavába |
Fél gombolyag képében, |
Hegyecske áll végében. |
És remeték lakásának
Omladéka látszik még; - |
Mohos, mesés régiség. |
Ennek neve Szent-Mihályhegy.
A Pethő-ház tagjai |
Keszthely birtokossai, |
Szerzé jámbor elmével, |
Jelelé szent nevével. |
Volt néki a csendes béke,
Mely a sziget-halmon ott |
Ritkán háboríttatott. |
Sok évek lefolyta után
Mihály unokáinak |
Őse tulajdoninak, |
Másként dísze házának, |
S a szép kegyes Lillának, |
Szív- és lélek-gyötrelemnek
Tevé szomor lakjává, |
S végtére - sírhalmává! |
Erdélyből, hol a hazának
Vitézkedett harczába', |
Visszatére várába. |
Bodor Imre, Pethőnek |
A már-már elveszőnek |
Mikor legott dárdájára
Venné őt egy török kar: |
Bodor által halt a tar. |
«Imrének, hív apródomnak
Köszönjétek éltemet! |
Ő tartott meg engemet. |
Ajándékod életem; |
Vissza miként fizetem? - |
Vagy, ha tetszik, pusztáimból!
Néked adom egyiket: |
Válaszd akármelyiket!» |
Imre, néki bátorodván,
Vélvén, hogy a hálának |
A kevélység habjának |
Érdemének s becsének |
Lángjaitól szívének, |
Elszánt, bús nagy érezettel,
Melyet titkolt kebele, - |
Menyhártnak így felele: |
«Uram! azzal, hogy éltedet
Haláltól megmentettem, |
Adósságom fizettem. |
Ki jót s hasznot bérért tesz; |
Másképen ád, máskép vesz: |
Hogy kifolyjon éltem vére;
De ha már adsz, hát úgy adj, |
Hogy adósom ne maradj.» |
«Királyomnak sem kívánok
Én adósa maradni; |
Jutalmam elfogadni? |
Kedved miben tellenék? |
Az hozzám nem illenék. |
Pethő semmit meg nem tagad;
Csak körödből ki ne hágj |
S határodon túl ne vágj!» |
«Most vagy soha! (kiált Bodor,
Ki kebelben, agyban ég;) |
Kárhozat vagy üdvesség! |
Becsületes nemzetem. |
Rég imádom, szeretem. |
Lilla éltem boldogsága;
Szívednek ez irgalma |
Legyen tettem jutalma!» |
Lilla földre szegzi szemét;
Minden vére szívének |
Lángol hava képének; |
Oda, honnan jött, vére, |
Terjed ijedt testére; |
S legitt vészes lobbanását
Sejti atyja képében, |
Ki már dúl-fúl mérgében. |
Menyhárt úrnak ránczba vonúl
Az apródnak szavára |
Terjed ábrázatjára; |
Vonaglanak kezei; |
Villámlanak szemei; |
S bosszús neki-mordulással
Így csattan fel - nézése |
Két élű tőr metszése -: |
«Hah vakmerő! s hogy megtevéd,
A mi kötelességed, |
Bátoríthat most téged? |
Nyelvem majd elharapom. |
Hát fejedre rácsapom. |
Vagy elégedj' meg fényével
Általam nyert hírednek |
S jelessé lett nevednek!» |
Leányához fordúl Pethő,
S káromolja tüzesen, |
Kezét adná szívesen. |
Olvashatom szemedben, |
S gát nem volnék kedvedben. |
Ő méltó a te véredre;
Én reménynyel bíztattam |
S vőmnek őt elfogadtam.» |
«Esküszöm én égre, földre!
Hogy pártámból vagy senki, |
Vagy csak Bodor veszen ki! |
Eladatni szívemet. |
Vess klastromba engemet!» |
Mérget forral kebelében:
S bosszúját csak az tartja, |
Hogy kezénél nincs kardja. |
Imre, mintegy elégelvén
Boldogságát éltének, |
Lilla erős lelkének, |
A szerelmes érzelem, |
Ha övé nem, másé sem) |
És fájdalma megenyhűlve,
Imezt mondja Pethőnek, |
A bosszút lehelőnek: |
«Szűnjön, uram, büszke mérged!
Én tartám meg éltedet; |
Hogy bal ítéletedet |
Mely máskép is hiú füst, |
Nem az arany és ezüst: |
Kegyelmedért nem kérnélek;
Hanem Lilla kebelén |
Most mennyemet élném én. |
De csak tartsd meg faluidat!
Miattam ne csorbúljon |
Homályba ne borúljon. |
Itélvén meg szívedet, |
Tarthatám negédedet! |
S ha életem búmban megfúl:
Gazdagé a kedv és kény, |
Örülj, hogy nem vagy szegény! |
Téged, Lilla, kegyes jó szív!
Áldjon meg én Istenem! |
Megfognom és értenem, |
Sorsomnak volt vonása! |
Szerelmemnek sírt ása; |
Felejts engem! Sírunkon túl
Lelkünk egymást felleli |
S egymást bátran öleli.» |
S oda borúl lábaihoz
A lankadó leánynak, |
Kezére a halványnak, |
Felűl paripájára. |
A nap leszáll nyugtára. |
Ostromában testvérinek,
Kik ott állnak fúldokva, |
Ájúlva dűl karjokba. |
Éjfél után a paripa,
Mely Imrét elragadta |
Senki meg nem mondhatta, - |
Meg' visszatér nyerítve! |
Látszik lenni merítve; |
Nyereg s minden szerszám rajt még,
Csak lovagja nem űl rajt'! |
Hajh! s ez okoz legtöbb bajt. |
«Hová vitte a jó ifjat
Szívének nagy fájdalma? |
Van már örök nyugalma!» |
A ki Bodort szerette; |
Ki most mélyen érzette, |
S leányának szeretője,
Ki bár szegény, de nemes, |
Jobb sorsra volt érdemes. |
Az embernek szerencséje
Egy percztől függ gyakorta. |
Emezt porba tiporta: |
Hatalmában néha nincs |
Megtérhet a veszett kincs. |
S Pethő késik, mely hiányt vet!
Mely búbánat-örvényt nyit! |
S mily szerencse vész el itt! |
Száz embert is lóra ültet
Pethő, hogy kinyomozzák, |
Bodort néki meghozzák. |
Lilla légyen jutalma, |
Szíve makacs fájdalma, |
S a mire ő mindent rá szán:
Temetése pompája |
Legyen kevély hálája. |
De csak kevés nyomát lelék
A kétségbe-esettnek; |
Balatonba veszettnek |
S nem ok nélkül: mert lova |
Csavarogván tétova, |
Vész folytatás a nyomában;
S a vizből ki s vissza ott |
Könnyebb lónyom láttatott. |
Egyik cseléd Szent-Mihályt is
Szorgosan kinyomozá; |
Ez is csak e hírt hozá: |
Egy barát a remetét, |
A nap nyugtát s keletét. |
Egy tanítványt, s ez lesz most ott
Remete a szent helyen. |
Négy halász volt még jelen.» |
Minden újabb hír üresb lőn
S nagyobb bizonytalanság; |
Már a legfőbb pontra hág. |
Éltének ily váltságát; |
Undok hálátlanságát; |
Szint oly nagy volt nemessége;
S e kettőnek sérelme |
Keblének mord gyötrelme. |
Mint a tavasz szép virága
Fogy ékében, éltében, |
Titkon tömött keblében: |
Néma búban hervadoz; |
Néha könyre olvadoz. |
Szívének nagy vesztesége
Életét kiapasztja, |
S őtet öszvefonnyasztja. |
Komor szemmel nézi Menyhárt,
Büszkeségének súlya |
S a bú szegényt mint dúlja; |
Lelkiesméretének, |
Lágyulását szívének. |
Bodort titkon nyomoztatja |
De mindenkor hasztalan. |
«Szűnj meg, apám, őt keresni!
(Sohajt Lilla) hasztalan! |
Mindörökre oda van! |
Tagadhatál meg tőle, |
Tarthatnék már felőle. |
Melynek kedvesb a gyötrelme,
Mintsem hogy ő koldúljon |
Azért, hogy boldogúljon.» |
Igy folyának napok, hetek,
Hónapok és végtére |
Nem kaphattak hírére. |
Kezdték az elveszettet; |
Ütésével érzettet. |
Fogyó, tünő kellemei
És keserű könnyei |
Mély emléknek jelei. |
Megjelentek Dersfy s mások.
Mind nőszők, kik Lillának |
Jószágára vágyának; |
Bodornak s önmagának, |
Szívét kémlő atyjának: |
És kínlódó kebelemre!
Hogy pártámból már senki, |
Csak a halál veszen ki.» |
Eljött az ősz; akkor Dorka,
Szolgáló az udvarban, |
Szó- és dologzavarban: |
A Balaton vizében; |
De csak Isten nevében, |
A remete tűzhelyére.
Az elhunyt vén remete |
Megköszöné s nevete. |
A mostani jó szót sem ád,
Pedig, mondják, fiatal; |
Sovány s halvány, mint a fal. |
Jelt metélget kérgébe; |
Juthat, mondják, eszébe. |
Szeme szinte keresztül szúr.
Ha leányát kérdezi, |
Szemét földre szegezi. |
Hanem mikor énekének
Keserves bús hangjai |
Haja minden szálai |
Annak, a ki hallgatja: |
Belsejét úgy szaggatja. |
Lehetnek bús énekei.
De most, már majd egy hete, |
Elnémult a remete.» |
«Ő az! ő az!» kiált Lilla,
Köny forrván fel szemébe, |
Eljut vala fülébe. |
Mit tegyen, mit ne tegyen? |
Csüggne Szent-Mihályhegyen: |
Az apát és bús arczával
Imezt mondja Lillának, |
Kedves tanítványának: |
«Béke néked, boldogtalan!
A bút te rég esmervén, |
Hozzád bizton szólok én: |
A kápolnát s remetét |
A betegnek életét: |
Szív volt az új remete ott!)
De már halva leltem őt, |
A búban rég sínlődőt! |
Egy vén tölgy mohos tövében,
Arczczal erre fordúlva |
Mellére lekonyúlva. |
Immár halva ülni ott, |
Igen bátran károgott. |
Szemem annyit régen nem sírt,
Mint mikor eltemettem: |
Szántam őt, mert szerettem.» |
«Ne tartózkodj' (mond a bús szűz)
A holtat megnevezni! |
És elkezdvén könnyezni, |
Elrekedett árjai. |
S tovább ezek szavai: |
S kisohajtván énekekbe
Szíve kínos érzetét, |
Kilehelte életét!» |
«Vidd meg e hírt, s mondd apámnak,
(Úgymond Lilla) ne féljen |
Velem gyűrűt cseréljen!» |
Ama boldogító hit, |
Mint a mennyit veszthetsz itt, |
Feküdt keblén e levele.»
S néki adván Lillának, |
Sírva indul útjának. |
«Te! szerelmem lángjainak
Boldogtalan kedvese! |
Tovább ne légy részese. |
Neked, veled, benned élt; |
Nézz éltednek vígabb czélt |
Egy kínja száz életet ért.
A föld nyelvén hívedet, |
Nyugtasd meg már lelkedet!» |
Imrének e levél fekvék
Már kiégett kebelén, |
Az elaludt tűz helyén. |
Az enyém még most is ég! |
A földnél jobb s kegyesb ég. |
Annak, ki már fogytában áll
Szívének láng-árjában, |
Élte húnyó hamvában.» |
Menyhárt úr megtartá szavát:
A holtat felásatá, |
Őt Keszthelyre hozatá. |
Szövétnek gyászlángjában |
A keszthelyi kriptában. |
A leányát szeretőnek
Temetési pompája |
Pethő kevély hálája. |
Az ablakról nézte Lilla
A temetés pompáját; |
El sem vonván arczáját. |
Miben mintegy kedve telt, |
Melyből soha fel nem kelt. |
Tartsa nyiltan a kriptának
Ajtaját még számára, |
Bele száll nem sokára. |
S úgy lőn: el sem felejté még
A nép a történetet, |
Imre mellé tétetett. - |
Menyhárt büszke arczáját: |
Nem vonítá el száját. - |
S elszakasztva kínlódának,
Egymás mellett fekszenek, |
Mikor már nem érzenek. |