Kölcsey Ferenc: AZ IFJÚ
AZ IFJÚ
Palocsay után
| Habzaj gyanánt lejárnak |
Nedvét örömpohárnak
Szívják lángajkai;
Az élet tarka képe
Előtte fényben áll;
Felé, bármerre lépe,
Szép ideálja száll.
| Mit büszke gondolatja |
Az szívét általhatja,
S kész tettre kebele:
Érzelme tengerében,
Hol lelke kényben él,
Tündöklő szépségében
Sok nemes gyöngy felkél.
| Ha éri gyors hevűlet, |
S mellén a lelkesűlet
Patakként áradoz.
Igy a folyam kicsordul
Vadon hegyek közül,
És vissza már nem fordul;
Tovább, tovább röpül.
| Zászló lobog, röptére |
Zajlón ragadja vére,
S csatába szállni kész.
S mi vágyát felköltötte,
Hogy szíve fenndobog,
Magas cél leng előtte,
Való, szabadság, s jog.
| Azt véli, kebelében |
S a rest anyag mélyében
Nemesb élet virúl;
És titka áll kitárva,
Miként felhőtlen ég,
Nem félve, sem nem várva
Kimondja azt mindég.
| De éltünk belsejébe |
E föld megannyi népe
Mi keskeny körben jár;
Keblét szép s jóra nyitva
Mi ritka ember él,
S a jobb erőt pusztítva
Emészti hiu cél.
| És akkor elköríti |
S egy lesz, kiben sejdíti
Szerencsecsillagát;
Eros lágy szózatára
Hő szíve lobbadoz,
S a puszta föld határa
Újabb rózsákat hoz.
| De sűlyed szép világa, |
Volt, mint tavasz virága,
Rövid, o szerelem!
S mint lángzó pára fénye
Sötét éj fátyolán,
Leszáll a szív reménye,
S helyén örök hiány.
| Megmérgesítve látja |
Azért álmok barátja
Pusztult magányba tér;
Lángképzemény karjára
Vad kedvvel égve dül,
Mely zúg örvény módjára
Az életszirt körül.
| Sasszárnyat fűz magának, |
De célja nagyságának
Csekély a szűk erő.
Rejtélyes alkonyába
Kétes sejtésnek jut;
Nem lél alapra lába!
Le s fel többé nincs út.
| Lepletlen, rideggé lett, |
Vázként feltűn az élet,
S ő áll fáradtan ott.
A csillag húny, egében
Mely úgy szikráz vala,
Mért hogy sebes tüzében
Nagyon is lángola!
| S a pálya végre jára, |
Az élet szép oltára
Lerontva sűlyed el.
Fű nő, s bokor fölébe,
Bús szél lebeg körűl,
A mult kor roncsolt képe
Romján mohlepve űl.
