Komjáthy Jenő: MAGÁTÓL
Aki teszi, az bolond;
Lányajakrul csókot csenni
Tréfa, mégis nagy dolog.
Ha tovaszállt az igézet,
Már hiába kergeted!
Lábáról a lányt levenni,
Az magától mégse megy!
Kik az árnyat kergetik,
Mert a lány, ha szép is, mindig
Legszebb, hogyha - elesik.
Táncra perdül, táncra lebben,
Mint egy rózsafergeteg;
De levetni róla ingét,
Az magától mégse megy!
Ki az árnyat öleli,
Vak álomba, dőre vágyba
Szíve szomját leheli.
Aki férfi, aki délceg,
Nem pipogya, nem beteg,
Odadől a selymes ágyra:
Ám magától ez se megy!
Vért kavar a vérehő,
Kéjbe fojtja a szemérmet,
Vágyat olt a vággyal ő.
És az ajk az ajkra forrva,
Szív a szíven vér s piheg;
Önmagában egy se fér meg:
Kétszer egy most már csak egy.
Nincs a szépen már lepel,
És merészen, takaratlan
Duzzad most a szűz kebel.
Csitt! A légben most gyönyörneszt
Fog mohón föl az ideg ...
Ne zavarja meg avatlan,
Mi magától végbe megy!