Komjáthy Jenő: SZENICEN
SZENICEN
I.
Itt élek megvetetten,
Mint egy elátkozott;
Már szinte elfeledtem,
Hogy voltam és vagyok.
Mint egy elátkozott;
Már szinte elfeledtem,
Hogy voltam és vagyok.
Köröttem dudvaerdő,
Giz-gazból rengeteg.
Bár jőne holtra lejtő,
Ragadna fergeteg!
Giz-gazból rengeteg.
Bár jőne holtra lejtő,
Ragadna fergeteg!
Magvát el, messze szóró
Tépné ki gyökerem!
Boróka, tüske, kóró
Közt pálma nem terem.
Tépné ki gyökerem!
Boróka, tüske, kóró
Közt pálma nem terem.
Átkot hoz minden évszak,
Hervasztó álmokat;
Ó, hogy tenyészne Délszak
Viránya hó alatt?!
Hervasztó álmokat;
Ó, hogy tenyészne Délszak
Viránya hó alatt?!
II.
Fönségest így az aljas
Halálra fojtogat,
Szorítja szolga-karvas,
S ép teste elrohad.
Halálra fojtogat,
Szorítja szolga-karvas,
S ép teste elrohad.
Egy lelki kalodába
Gyötört szellemkirály:
Gúnyul van palotája,
Mely fönt az ormon áll.
Gyötört szellemkirály:
Gúnyul van palotája,
Mely fönt az ormon áll.
Gúnyolja most a hitvány,
Rugdossa szolganép,
Hatalmát nem gyanítván,
Uralma puszta kép.
Rugdossa szolganép,
Hatalmát nem gyanítván,
Uralma puszta kép.
Uralma puszta jelkép,
Az álomkorona,
Gúny homlokán a fenség,
Mit lelke írt oda.
Az álomkorona,
Gúny homlokán a fenség,
Mit lelke írt oda.
Gúny homlokán a dicskör,
Melyet nem láthat az,
Kit szomja nem hevít föl
Annak, mi szép s magas.
Melyet nem láthat az,
Kit szomja nem hevít föl
Annak, mi szép s magas.
Megtört szivébe most kés,
Mi egykor szárnya volt:
A büszke fönnenérzés ...
De lelke nem hajolt!
Mi egykor szárnya volt:
A büszke fönnenérzés ...
De lelke nem hajolt!
Föl-föllobog szemében
A régi, büszke fény;
Nézd, most jártatja éppen
Végig környezetén!
A régi, büszke fény;
Nézd, most jártatja éppen
Végig környezetén!
Sujtó tekintetétől
Reszket a szolgahad,
Nézése, mint a kés, öl,
És éget, mint a nap.
Reszket a szolgahad,
Nézése, mint a kés, öl,
És éget, mint a nap.
Sújt és kilobban aztán,
Hő lelke messze jár,
A haldoklónak arcán
Meglátszik, hogy király.
Hő lelke messze jár,
A haldoklónak arcán
Meglátszik, hogy király.
