Komjáthy Jenő: POGÁNY VAGYOK
Alázatos, tömjénszagú;
Zsolozsma, zsoltár, istenesdi
Nem ejti lelkemet rabul.
Nem mondok szánom-bánomot,
Olcsó dicséretét se zengem
Annak, ki - majmot alkotott.
Se földöntúli hatalom:
Az eget ostrommal bevenni,
Nem lekoldulni akarom.
Miket a hízelgés emelt,
Bálványotok előtt a porba
Lelkem sohase térdepelt.
S urat imádtok mennyben is;
A szív, a szolgaságba hajtott,
Csupán a zsarnokokba hisz.
Csúsztok ti, míg repülök én!
Imátok lenn a porba reszket,
Fönnszárnyaló enyém.
Fő vágyatok a nyugalom:
Én nem születtem hódolatra;
Szívem örök forradalom.
Gúny és harag rezg ajkimon;
Pusztító tűz feszíti mellem,
A harcok élvét áhitom.
Csap olykor át a szívemen;
A viharoknak orgonája
Játszik most benne rémesen.
Amelynek neve: unalom;
Ásító kéje nekem átok,
Rothadt nyugalmát eldobom.
Gyűlölöm arcod, rút Közöny!
Rég fekszi tetemed a földet,
Gőzébe hal milljó öröm.
Törpék álarca, pórerény!
Hiszen te adtál kúszni lábat
A Gyávaságnak, látom én.
A bűnök bűnét mindfölött:
Haragtól reszketek, ha látok
Egy elnyomót vagy görnyedőt. -
A szép Igazság szomja ég.
Istennő az; ha fátyla lebben,
Gyönyörbe tör a föld, az ég.
Csap akkor át a szívemen;
A teremtésnek orgonája
Szól mostan oly fönségesen.
Az égi gömbök szózata,
Zokogva, zengve hull beléje
Az örök fájdalom maga.
A légi kárpit széthasad,
Lebegni szigorú körökben
Látok csodás, nagy tárgyakat.
A régi istenek talán:
A lelkük test, a testük lélek,
Tapintom s mégis látomány.
A por rajong, a kő beszél,
Jelt ád a némaság magárul,
És fölragyog a titkos éj.
Leveti lepleit az Ég ...
Úgy érzem, egy világ királya,
Ugy érzem, egy isten levék.
A tárgyak lelkét szíhatom:
Szent falaid közt égre lobban
Minden leláncolt hatalom.
Az isten testét érezem;
Szivem szivével összedobban,
Szemébe néz ihlett szemem.
Amit látok, az mind enyém;
Átcsapnak a lángok felettem:
Égek, de el nem égek én!
A szívek szíve lett e szív,
Az ember bennem istenné lett,
Olimp dicső követje hív!