Komjáthy Jenő: HA MAJD A HÍR ...
És rózsát szór a nép elém,
Nevem dicső, magasztva lesz,
Csodálva és rettegve én:
Bókokba fojt, ki most lehord,
Meglát a vak, finyás becéz,
És fölemel, ki rám tiport:
Még a süket is rám figyel,
S kegyelve lesz a trubadúr,
Kit a tömeg most nem szivel:
Fölkapja még szűz nevemet,
A Közli-had belőlem él,
Szaglász, birál, nyomon követ:
És kisüti: ember valék;
Bölcsen kavar a sok vegyész
Bókmézbe dühsajtolt epét:
A vállára vesz a vak tömeg,
Verseimet ha könyv nekül
Szavalja majd ifjú s öreg:
Értem rajong és lelkesül
(Talány leszek nekik, talány,
Kezükbe csak ruhám kerül!):
Minden kacag, pezsg, duzzadoz;
Megérhetém s megláthatám,
Hogy a közöny-jég olvadoz:
Mit - vérdijon - a vágy igért,
Megláthatom, miért sohajt
E szomju szív, a büszke célt:
A titkos árny, a néma rém;
Nem érzek mást, csak megvetést,
És arcomat elrejtem én.
A tetszészaj, taps hallatán:
Nem erre tört a tűz kebel
Az ifjuság szép hajnalán!
A Lét fehér lapjára sző.
Az Ideált ringatva jár
Előtte a dicső Jövő.
Teremt, betöltve tért, időt;
S mit óriás vásznára fest,
Magasztosabb, nagyobb, dicsőbb.
Melyért a láng ifjú hevült!
Ez volna hát, ez hát a bér,
Miért vérzett és lelkesült?!
Kit démona művekre bír,
Miket nem érhet hervadás,
Nem dobhat éh torkába sír.
Mily gúnyos és mily nyomorult!
Ki gyűlölt és kit megvetél,
Fejedre az tűz koszorút.
S belőle mély panasz fakad:
Eltörpül itt, mi nagy, mi szép,
Nem látok én, csak árnyakat.
Nekem gyülölt és idegen!
A koszoru is oly kemény,
Ólomnehéz a fejemen.
Mit szenvedék s mit művelék;
Az eszmekéjt, az égi kínt
Elnyelte mind a puszta lég.
A dús vetés, az égi mag;
Szegény vagyok és nyomorult,
A föld röge is boldogabb.
S tapossatok meg engemet!
Nem jött el még az én korom:
A Szabadság s a Szeretet.
Még rab a szív, koldus az ész,
Fülembe zúg még rémitőn
Az ős sirám, átokverés.
A gyűlölet s a butaság,
A szolgaság uralkodik,
Kietlen még e szép világ. -
Szomját a hír nem oltja el.
Egyetlen kéj lesz sírnia,
Egy könny, miért még esdekel.
Eldobja és megrendül ő;
Homlokáról a mély borút
Nem mossa el a fényeső.
Lesz újra az ő otthona;
A dicsőség magaslatán
Ő árva, bús és mostoha. -
Előmbe lép a néma rém;
Nevem dicső, magasztva lesz:
Boldogtalan s magányos én.