Komjáthy Jenő: MEMENTO VIVERE!
Így morognak lamentálva
Zord barátok köszönésképp,
A szivükben vad sötétség.
Hogy nem értek soha véget!
Véssétek a sírkeresztre:
Emlékezzél az életre!
Végezetbe nyugovásról?
Csere minden, nincs semmi vég,
Mit megöltök, új daccal ég.
Lemondásról, megadásról?
Nincs enyészet, csak változás,
Örök válás, találkozás.
Gyáva szív te, mitül reszketsz?
Szállj magadba szív betegje,
S emlékezzél az életre!
Ősi törzsed új galyat hajt,
És akarva, nem akarva
Lelked az a láng ragadja!
Földszínpadon, sír mélyiben
Egyre munkál és viharzik,
Víja a lét örök harcit.
Csillagokról csillagokra,
Föl az égbe, le a mélybe,
Olthatatlan szomjjal égve.
Nincs halál és nincs nyugalom!
Ezt rebegjük reggel, este:
Emlékezzél az életre!
Kell e roppant örök éltet,
Hogy másítlan s véghetetlen,
Szakadatlan s eredetlen!
Ki halni vágy s élni nem mer;
Azt nem lehet, ezt kénytelen:
Néki átok a végtelen!
De te meg nem semmisűlhetsz;
Mint mennydörgés hangját hallod:
Az életet kell akarnod!
Nincs halál és nincs betegség!
Fönncsapongva vagy leverve,
Emlékezzél az életre!
Nem annyit tesz, mint henyélni!
Szomju kín, ha nem töltöd bé,
Ha betöltöd, üdv örökké.
Aki szolga, szégyen arra;
Átok, áldás egy gomolyba,
Összecsapva, szertefolyva.
Mérhetetlen magas célja;
Gyászének vagy hallelúja:
Óriási kéje, búja.
Hirdetője lett a dalom:
Lelkesedve vagy remegve,
Emlékezzél az életre!
Vagy, és ittál már vizéből
Az örök nagy Szeretetnek,
Hogy nincsen vég s nincsen kezdet!
És nem lehet nem akarnod;
S a tagadás ősszelleme
Alkot, midőn csak döntene.
Mindig nagyobb és szabadabb,
Elevenebb, bensőbb, mélyebb
Lesz maga az örökélet.
Mind mélyebbre, beljebb ásom.
Végtelen szép álmot szőnek
Hatványai az időnek.
Égtek, soha el nem égtek!
Véssétek a sírkeresztre:
Emlékezzél az életre!