Komjáthy Jenő: HALDOKLÓ NYÁR
Sápadni fényes szirmaid!
Késett virágid kelyhe immár
Csak lobbal haldokolni nyit.
Halk sóhajokban röppen el,
És mindenik virági lélek
Eloszlik, elszáll nesztelen.
Virágok szálló lelke az,
Könnyekre indít, szívemig hat
A szellemhangu, tört panasz.
Elomlik búsan, reszketeg,
Vérezni millió sebekből
Látom a nagy Természetet.
A mindenőrző ifju Pán,
Már pihen ő, epedve holtát
A bűvös erdő lágy mohán.
Kék ajkin bánatos mosoly,
A zord Halállal vívja harcit,
És vére csöppenként kifoly.
Meggyilkolt üdvök lelke sír,
Szép, ifju arca fölragyog még,
De ez már csak halotti pír.
Sóhajtja minden: Pán beteg!
Ott fekszik ím virágos ágyán
S oly szomorú, oly csüggeteg.
Tükrödzik arcán, termetén,
Hogy búja minden szíven áthat,
Sóhajtja minden: Nincs remény!
Van mégis egy fájó vigasz:
Nem hal magán, de pompadúsan
S e gyászos pompa oly igaz.
Virággal hintik gyermeki,
Átszenvedik, mit szíve szenved
S együtt repülnek lelkeik.
Szeretve fogják őt körül,
Együtt lobogtak, most együtthalóan
Bús lelkük együvé vegyül.
Együtt szállhatnék el veled!
Ah, elkivánkozik e sóvár
Lélek, a vágyaktól beteg!
Ha napszemed már nem ragyog?!
Mehetnék én is! Oda minden,
Ha egyszer a nagy Pán halott!