Komjáthy Jenő: MEGŐSZÜLT A VILÁG
Itt hever minden romban, összezúzva.
Ó, zord Ború, Természet mély borúja,
Halált sikongó, rémes éjmadár!
A szürke égbolt a világkoporsó;
Arass halál! Az élet szörnyen olcsó!
Kacagj Enyészet! nincs többé remény!
Elnyelni áhitoz mindent a Semmi,
Mindenki érzi: jobb nem is születni,
Ha úgyis minden semmiségbe dűl!
Minden rongyokra hullt vagy semmivé lett,
S ki mégis él, annak úgy fáj az élet,
Lehelni borzalom, mozdulni fáj.
Minek a kezdet, hogyha meg van írva;
Örök-egyhangú vége ott a sírba:
Kéjben foganva, haldoklása kín?!
Vidám menyegző, hogyha válni kell majd?
Hamar gyönyör nem szűl-e hosszu sóhajt?
S nem egy-e az, ki ujjong és ki sír?
Halj meg te is, ha minden összezúzva!
Ó, zord Ború, Természet mély borúja,
Halált sikongó, rémes éjmadár!
Rögindító dalok nem kelnek ajkán,
Csak Boreasz dalol sikoltva, zagyván.
A szép Oreithűját ép most ragadja.
Dicső testére fűzve durva karja.
Nyomába hosszu, gyászos, rémes árnyak,
Nem ölt a játszi szellem fürge szárnyat.
Mi élni látszik, hamvadás, nem élet,
Árnyéka csak annak, mi semmivé lett.
És én sohajtok: bárha te se volnál,
Szivem, te meggyalázott istenoltár!
Adjátok vissza őt, a fényes arcot,
A gyönyörittas, istenszomju harcot!
Adjátok vissza mind a régi álmot,
Világot adjatok, égő világot!
Hogy lássam eltemetni lelkem álmát,
És rakjatok egy óriási máglyát,
Hogy ne kisértsen engem gúnyos emlék,
Elégetem a múlt dicső szerelmét!
Támadni lássak ragyogóbb világot,
S fönnen kiáltsam: Látok, újra látok!