Komjáthy Jenő: MEGHALOK ...
Kihűl a túlzó, büszke vér,
Álom borul az ész lakára,
A tűz szemekre hűs fedél,
A kurta álmot megszakítja
A hosszu álom síri titka.
A gyönyöröknek aszonya,
De fátyolod nem tépi széjjel,
Sanyaru Éj; titkok hona!
Nemes szivek siratnak engem,
Meghalok édes szerelemben.
Az istenálmok gyilkosi,
Fölégetők e tiszta oltárt,
Mind gúnyol és kacagva sí.
De én nyugodtan alhatom,
A jók szerelme pártomon.
Nyughatnám, hajh! De nem lehet!
Hallom neszét az ősz-avarnak,
Bús szenvedély hajt engemet,
S ki zord magányban, rejtve éltem,
Nem nyughatik most földi részem.
Az élet gyásza újra sír.
A fölszakadt, élő sebekre
Hát nincsen balzsam, nincsen ír?!
Az ősi bosszu, ősi kín
Úr hát a sírok árnyain?
A szélbe sírom átkomat,
Lángpallos ég árnyék-kezemben,
Árnyék-szivemből vér szakad;
Fölkacagok s a holt szavára
Sápad a bűn, remeg a gyáva.
Eléjük áll majd véresen ...
De addig is, akármi érhet,
Meg nem halok, ugy érezem,
Míglen lelkükbe égetem
Szilaj, de bús történetem.
Mi véremet most égeti;
A bűnnek bíborát letépem,
Szivébe tőrt mártok neki!
Rájuk sütöm a szégyen bélyegét,
Legyen nevük, mint lelkük oly setét!
Megtanitott a szeretet.
Magamba nézek elborultan:
Így jár, aki áldást vetett;
Amit arat: átok; ám az nem alszik:
A költő átka megfogamzik!
Áldás talán majd így fakad,
A sors szeszélye jóra fordúl
S fejemre fényeső szakad ...
A gyűlölet s a szeretet
Egy anyaméhből született.
Nem érzi haragom hevét:
Áldásomól roskadjon össze,
Szivét egy szent láz tépje szét!
Az égi láng villáma járja át
S önnön tüzén égesse el magát!
Nem múlok el nyomtalanul;
Abból, mi éltem célja, magja,
Még majd sok nemzedék tanul;
Mi bennem rajzott, mindig él:
A gondolat s a szenvedély.