Komjáthy Jenő: PROMETHEUSZ
To Mortals of their fate and force;
Like thee, Man is in part divine,
A troubled stream from a pure source ...
BYRON
Rám küldéd a sötétség szörnyeit,
Mindenható vessződdel megfenyítél,
Gúnnyal mutatva gyöngeségemet,
Diccsel mutatva bősz hatalmadat,
Hogy megalázzon és megfélemlítsen:
De vergődő szivemben nincs alázat,
Csak dac terem.
Hogy büszke homlokom a porba sújtsad
És tört szivemből dalokat fakassz,
Melyek hatalmad dicsőítenék
S irgalmad esdenék mint szolgabért.
És hogy keserveim közt hő imát,
Himnuszt zenegjek hozzád, ó, kegyetlen!
De szívem ellened csak harcra lázadt,
Ó, végtelen!
Amelyen által csábító gyönyörben
Lássam rezegni mind a tárgyakat,
S a létlen lényeket keblemre vonjam,
Szeretve őket s alkotójukat.
Im ezt tevéd, hogy szívemet megejtsd,
A hazugságot fénnyel takarandó,
Hímes leplével vázakat fedezz,
Csillámival kitöltsd a szomjas Űrt,
S a képtelen Khaoszt rendszerbe öntsd:
De én fölismerém az őshibákat,
S bíráltalak.
A csillogó nyomor, koldus-ragyogvány
Nem vont merész szememre hályogot;
Keresztülláttam tarka köntösén,
Császári mezzén a komédiásnak.
Ez álompompaság, e buja semmi,
Ez önmagát ismételő üres lét
El nem vakíthaták a látni-bátort.
Világod rendjét gúnnyal ostoroztam,
És véled szembeszálltam bátor ésszel.
Te láttad ezt, Olimp gőgös királya,
S villámaiddal a mélységbe űzted
A lázadót.
Nem volt szivemben gyönge bánat,
De örök lázadás lakott csak.
Kemény valék, a fájdalmak tüzében
Dacos-szilárddá égetett. - Teremték.
A sárkoloncba életet leheltem,
Bús tetemek hideg arcára pírt,
Lelkembül élő szobrokat faragtam,
Melyekbe megtörik az ősz idő.
Társad levék az alkotás dicsében
S az uralomból jogtalan kizártál,
És meg nem osztád fényes egedet.
Én érte küzdék; ám te bősz haraggal
Lesújtád és a föld keblére lökted
A túlmerőt.
A Földbül új s nagyobb erőt meríték,
Anyámnak halhatatlan emlejéből
Szívtam magamba örök életet.
S új dac lövellt az újragyúlt szemekből,
Új élet forrott újraszült szivemből,
Új bánat árnyalá s új ingerek
Reszketteték fölcsókolt ajkamat,
Új fény emelte tisztult homlokom,
Fürösztve mind magasb sugárkörökbe,
S lelkemnek hajloka megistenült.
De lábaim is újabb szolgalétre,
Iszap-gázolni újra keltenek,
A vak, sötét fenékre tapadandó,
Magukkal rántva fensőbb részeim:
És újra fölviharzott, újra támadt
Az ősi harc.
Ki ide láncolt örök példaképül,
Lázongó lelkek szégyenoszlopául
Ez őshideg, e meddő sziklamellhez.
Rám küldte a kétségek keselyűit,
Hogy marcangolná szerte szívemet,
A fönndobogót; a magasrazajlót.
Tanítanának az égről lemondani;
Látnám be, hogy megvívni ésszel Istent,
Hatalmat szívvel győzni: dőreség;
Boldog középszert várjak lágy-epedve;
Leélni napjaim élv s unalom közt,
Magasztva s áldva őt, a jó urat,
Törelmes szívvel, mint a többi jobbágy,
És szemlesütve lessem kegydiját ...
De én megtámadám az égi házat,
S kerestem őt.
Hiába őrzék írigy szellemek,
A lángot elraboltam behatolva
Mély rejtekébe a féltékeny Égnek,
Üszköt ragadtam vakmerő kezembe,
S vérlángra gyúlt a szendefényü égbolt;
Elsápadának a nagy Istenek.
De ő, Istenkirály haragra lobbant,
Eloltá a tengerlő lángokat,
Az üszköt kiragadta láz kezemből,
S a zúgó Földre lábaimho' csapta,
Engem pedig e zord szikláho' láncolt ...
Szivemre tűz kegyetlen napszeme,
Szolgái, a szelek megostoroznak,
S az Éjmadár szaggatja testemet,
És meg nem indul a sírkeblü kőszirt;
Hűs ajkival csupán a Tenger enyhít.
De néked, ó, sötét uralmu Szellem,
Örökre dac!