Kosztolányi Dezső: Annyi ábrándtól remegett a lelkem
annyi könnyű nő mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.
élettől nehéz, viselős a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba
s rezzen a hárfám.
szörnyű színpadon suhanó színésznő,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík
lázmérő ingott ideges kezünkben
s összeforradtunk, keserű kötéssel,
egyet akarva.
kisszerűen jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.
s arra, ami jő, az iszonytatóra.
Ámde én, költő, az időre dörgök,
hogy ne rohanjon
klasszikus szóval, valamint a régi,
őrködő anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett fővel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.