Kosztolányi Dezső: Mult este kissé lehajoltam
Mult este kissé lehajoltam
Mult este kissé lehajoltam,
s feleségem azt mondta halkan,
őszülsz, fiam.
s feleségem azt mondta halkan,
őszülsz, fiam.
Tompán a lámpafénybe néztem,
aztán zavartan fütyürésztem,
búsan-vigan.
aztán zavartan fütyürésztem,
búsan-vigan.
Mint a hold-udvar őszi éjen,
olyan volt most a lámpa nékem,
oly hallgatag.
olyan volt most a lámpa nékem,
oly hallgatag.
Ádám fiunk már álmodott rég
s én mintha messze-messze volnék,
a föld alatt.
s én mintha messze-messze volnék,
a föld alatt.
Az ablakokat mind bezártam
s úgy ültem a budai házban,
mint aki fél.
s úgy ültem a budai házban,
mint aki fél.
Eszem azon járt, ama tincsen,
zörgette a szél a kilincsem,
az ősz, a szél.
zörgette a szél a kilincsem,
az ősz, a szél.
Egy ember járt itt, csúnya ember,
szakálla kender, a november,
jaj istenem.
szakálla kender, a november,
jaj istenem.
Én láttam őt, mint apró-cseprő,
söpör-söpör, kezébe seprő,
jól ismerem.
söpör-söpör, kezébe seprő,
jól ismerem.
A kapudat hiába zárod,
hiába bújsz, fejedre károg
s oly rút e dal.
hiába bújsz, fejedre károg
s oly rút e dal.
Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
azt dudorássza egyre, nem vagy
már fiatal.
azt dudorássza egyre, nem vagy
már fiatal.
1917
