Kosztolányi Dezső: AZ OLAJFÁK KERTJE
oly szürke volt, az Olajfák sorába
és lehajtotta poros homlokát
forró, vonagló tenyere porába.
Most megvakultan vágjak a homálynak
és hirdessem, hogy a hatalmad él,
hogy vagy, mikor magamba sem talállak.
Sem másokban. És itt a kőbe sem vagy.
Sehol se. És engem mindenki elhagy.
mit enyhíteni vágytam kegyed által,
ki nem vagy. Ó, lelkem ezer halált hal. . .
és közönyösen babrált a falombban,
gyermek riadt az éji nyugalomban.
Miért egy angyal? Ah leszállt az éj.
így suhan el az éjek sora rég.
Kövek hevernek, néha egy eb ásít,
bús éj, olyan az egyik, mint a másik,
mely vár, amíg megpitymallik az ég.
nem hallgat meg s az Éj se fogja föl.
Az Elveszőt a föld magára hagyja
és eltaszítj a Őt tulajdon atyja
és nem fogadja be az anya-öl.