Kosztolányi Dezső: ELEKTRA Részlet
Részlet
Elektra húga, a ház ajtajában áll.
Aggódva néz Elektrára, aztán halkan kiált.
Elektra összeborzong, mint az alvajáró, |
mintha nem tudna mindjárt eligazodni. |
Chrysothemis az ajtóhoz tapad. |
Ó, ez az arc!
Utálod arcomat? |
Mért jössz? Felelj, beszélj, vagy áradozz -
s menj - hagyj!
Miért emeled a kezed fel? |
Mikor a balta rácsapott s husát
szétszelte. - Mit akarsz, anyám leánya?
Valami szörnyűt forralnak ma ők.
Az a két asszony, ugye?
Ki?
Anyánk, |
a bátor orgyilkos, nemes Aegisthos,
aki csupán az ágyban hősködik.
Nos, mit akarnak hát?
Toronyba vetnek, |
s örök az éj.
hallottam.
Nékem is ilyesmi rémlik. |
Ekkor dörög, hetvenkedik bután
s vígan emészt reá.
Nem az ebédnél. |
beszélte együtt.
Négyszemközt? Hogyan |
Az ajtón keresztül. |
Ne nyisd ki a ház záros ajtaját!
Fojtott lehelletet, haló nyögést
visszhangoz a kamráknak öble mind.
Ha sóhajok nyögnek, ne bántsd a zárt!
Hisz ők se gyilkolnak szünetlenül,
ők is magukba vannak olykor-olykor!
Ne nyisd ki ajtajuk! Ne hallgatózzál.
Feküdj a földre, mint én és kivánd
fejükre a halált, ítéletet.
Én nem tudok gubbasztva éjbe nézni,
úgy, mint te. Szívemben tűz ég,
mely szerte űz e házba engemet,
nincs nyugtom itt, egyik szobába sem.
Egyik küszöbről a másikba lépek,
le s föl a lépcsőn, mintha hívna egy hang
s hogy odaérek - bús, üres szoba
mered reám. Úgy félek. Nappal-éjjel
remeg a térdem, a gégém szorul,
megfulladok, még sírni sem birok,
kővé mered a kín. Segíts, segíts!
Miért?
Te vagy, aki a földre láncolsz |
nem lenne fogva hugod. A harag,
álmatlanul dorbézoló kedélyed
megrémíti őket, másképp kinyitnák
a szörnyű börtön ősi ajtaját.
Nem, én kivágyom! A halálomig
nem alszom itten minden éjszakán!
Hagyj élni, amíg meghalok! Gyerek kell,
a testem elfonnyad, gyerekre vágyom,
s legyen ezerszer is paraszt az apja,
őneki szülöm édes magzatom.
Testemmel altatom, melengetem,
ha rázza éjjel kunyhónk a vihar!
De ezt tovább már nem birom, nem én,
itt ácsorogni a cselédi néppel,
közé taszittatva méltatlanul
s rettegni éjjel-nappal a halált!
Szólj, hallod-e? Elektra, szólj!
Szegény |
Tekints reám s tekints magadra,
kinek használ a jaj? Talán atyánknak?
Apánk halott. Orestes elveszett.
Látod, sosem jön vissza. Az idő
késsel karcolja ránk sötét jegyét
és künn a nap kel-kel, leáldozik,
az ismerőseim, a karcsú nők
áldástól terhesek, a kútra mennek,
alig emelik a vödört, míg egyszer
kipattan az áldásthozó teher,
a kútra jönnek és belőlük is
cukros nedű folyik s kacagva csüng
rajtuk egy élet s nő a sok gyerek -
mi meg örökre itten keshedünk,
mint a karóra aggatott madár,
várunk, kukucskálunk, jön-e fivérünk.
Nem jő, követje sem - egyetlenegy
követ se jő! Inkább ezer halált,
mint ilyen életet. Nem, én
leány vagyok, asszonysorsot kivánok.
Pihá, aki ilyet gondol s kimondja!
Barlang leszel, hol megbúvik a gyilkos,
bujálkodó barom szerelmese?
Ó, szörnyűség, ő véle hál együtt,
a mellet vadul a szemére nyomja -
aztán kilép az ágyából a másik -
kezébe balta, háló.
Szörnyű vagy! |
Mért szörnyű? Hát te is ilyen cudar vagy?
Vagy csak leszel?
Nem tudsz soha feledni? |
mi tegnap volt. Gyakorta csendbe fekszem
s ott az vagyok, ki voltam és nem értem,
hogy mért repült el a szép ifjúság,
hová suhant el oly hamar?
Hisz nem tűnő víz fodrozatja volt,
nem lenge cérna, mely legombolyul
s száll, szertezüll, hisz én maradtam én.
Sokszor szeretném kérni az eget,
gyújtson világot, hogy sajátmagamban
magamra leljek. Nem lennék csak itten,
hogy elfelejteném rossz álmaim -
Feledni? Mit! Barom vagyok? Feledjek?
Az állat alszik el majszolva száján
a préda morzsáit, barom feled
s kérődzik, amíg fojtogatja már
a ráütő halál, barom feled
s felfalja kölykét, mely világra jő;
én nem vagyok barom, én nem tudok
feledni!