Kosztolányi Dezső: A DÖG
amit láttunk e reggelen? |
feküdt a bűzhödő tetem. |
az égő mérget izzadott, |
ontotta a csúf illatot. |
pecsenyévé pirítva már, |
mi néki joggal visszajár; |
kinyílt, mint a bimbó feje, |
úgy szédültél a fűre le. |
fekete és komor üteg, |
a dőzsölő, sötét nyüvek. |
fröccsenve szörcsögött le-fel: |
ezerszeres erőre kel. |
mint szél s a víz zenélt a váz |
a rostában forgatva ráz. |
egy vázlat volt a hulla most, |
emlékezetből, hamarost. |
egy szuka várt, egy éhes eb, |
sandító szemmel ránk lesett. |
ily szörnyüséges döghalom, |
te lázam és te angyalom. |
ha megken utolszor a pap. |
s porladni fogsz a föld alatt. |
és a sír minden férgei, |
örök szépséged élteti! |