Kosztolányi Dezső: A KÖLTŐ SZOMORÚSÁGA | Verstár - ötven költő összes verse

A KÖLTŐ SZOMORÚSÁGA

Victor Hugo

Zord se volt az égbolt, komor se a mező,
verőfény fürdette a kék, ébredező
hatalmas vidéket,
a lég csupa balzsam, csupa zöld a rétség,
hogy visszatért ide, s szívében a kétség,
a seb újra éget.

Mosolyos ősz fénylett. Az erdős hegyoldal
a sík fele bókolt már sárguló lombbal,
arany-ég tündökölt.
Csívogó madarak föl az égre keltek,
s emberi szavakkal ahhoz énekeltek,
akit dícsér a föld.

Látni akart mindent, a görbe kőrisfát,
a viskót, hol ketten szórtak alamizsnát,
a tavat, az eret,
édes búvóhelyük fák tétova mélyén,
hol egybeforrt lelkük, csókok szenvedélyén
mindent elfeledett.

Kereste a kertet, házuk az erdők közt,
a rácsot, a fasort, a lankás gyümölcsöst,
a régi kincseket.
Sápadva ballagott. Amint lépte kongott,
eltűnt napjaiknak árnyéka borongott
melyek már nincsenek.

Hallotta a szellőt, azt a bús, zenés neszt,
mely régi szerelmet rezzentve felébreszt
lelkünkbe hirtelen,
s mozgatva a völgyet, hintázva a rózsát,
mint suhanó lélek, magasabb valóság,
átremeg mindenen.

Levelek hevertek a magányos erdőn,
próbáltak repülni a földön, a csertőn,
rohantak a kerten,
akár gondolatod, ha a bú beárnyal,
szállani akar még, ám sebesült szárnnyal
hull porba leverten.

Szemlélte sokáig, milyen bűvös mézet
köpül a réteken a csöndes természet,
estig rajta csüngött.
Egész nap bolyongott, bámulva hallgatag
az isteni arcot, az eget s a tavaszt,
az isteni tükröt.

Jaj, eszébe jutott szép regénye, és nem
ment be, csak úgy nézte, át a kerítésen,
érezte az átkot.
Bolyongott egész nap, majd leszállt az éjjel,
s szíve, mint a sírbolt, fájva repedt széjjel,
erre fölkiáltott:

- Ó bánat! mondd nekem, kit az éj begöngyöl,
van még nemes nedű a kancsó fenekén,
s mit tett ama kinccsel ez a boldog völgyöl,
szívemmel, melyet itt hajigáltam el én?

Mily kis idő elég, hogy változzék minden.
Derűs természet te, jaj, jaj, hogy felejtesz.
A titkos kötelet élő szíveinken
hogy széjjelszakítod és mindent elejtesz.

Leveles szobánkban üres bozót ásít,
a fa a nevünkkel lenn korhad a porba,
nem ringatja többé rózsáit a pázsit,
árkokat ugráló gyerkőchad tiporja.

Fal zárja a forrást, melyből forró órán
futva az erdőből ivott a kedvesem,
vizet vett tenyerén a tündér, bohó lány
s ujjáról a gyöngyök pörögtek csendesen.

Görcsös, hepehupás útunk kikövezték,
ahol a homokban vidoran szökellett,
nem is kacag immár, mint ki érzi vesztét,
gúnyos-kis lábnyoma lábam nyoma mellett.

Azt a régi-régi kilométerkövet,
hova gyakran leült, figyelve beszédem
nyikorgó szekerek a mezőről jövet
este a sötétben kidöntötték régen.

Itt nincsen is erdő, ott pedig nagy s görbe...
Mindabból, ami volt, már semmi sem él benn:
mint kihúnyó hamu, elhidegült pörnye,
emlékeim raja szétfoszol a szélben.

Hát már nem is élünk? Semmiféle jajjal
nincs mód, hogy a múltam új életre rázzam?
Most, amikor sírok, szél játszik a gallyal,
bámul a szemembe, s nem ismer a házam.

Mások járnak itt ma, hol egymásra leltünk,
úgy, ahogy mi jöttünk, mások jönnek ide.
Ábrándunkat, melyet álmodott a lelkünk,
más folytatja később s az se fejezi be.

Mert itt mi se zárul, ez a sorsunk nekünk,
mindegy, hogy valaki hitvány-e, derék-e,
álmunk egy szakaszán mind-mind fölébredünk,
kezdődik a földön, máshol van a vége.

Igen, jönnek még majd tisztaszívű párok
e szép paradicsom tájaira folyvást,
s keresik, amit a szerelem sovárog,
ünnepi ábrándot, nagyszerű rajongást.

Másé lesz a mezőnk zöldje és avarja,
erdődbe, édesem, idegen nép siet,
lármázó, fürdő nők csapatja zavarja,
mit meztelen lábad szentelt meg, a vizet.

Hát a mi szerelmünk hiába volt oly vad?
Semmi se marad meg a virágos dombból,
hol lángunk keverve, lényünk egybeolvadt?
A fásult természet már máshova gondol.

Szóljatok csermelyek, szakadékok, lombok,
fészket rengető ág, barlang, cserje, berek,
ti most már ezután másoknak susogtok,
másoknak mondjátok a ti éneketek?

Jaj, pedig értettük szavaitok ketten,
visszhangra is keltünk, mihelyt fölszítottak,
s békétek se bántva, kitártuk ijedten
figyelő fülünket a mély-mély titoknak.

Felelj, egyedüllét, tiszta völgy, felelj te,
természet, melyet itt lágyan átkaroltak,
ha majd aluszunk lenn, oly módon heverve,
mint púpos sírokban a tünődő holtak,

nem fáj-e tinektek, hogy már tovatüntek
lázas híveitek, s por és hamu lettek,
tovább folyik itt még e nyugalmas ünnep,
s ti egyre daloltok, még egyre nevettek?

Ha visszajövünk majd, két árva kísértet,
s az itteni erdők, hegyek újra látnak,
nem mondotok-e majd a mi vérig sértett
lelkünknek olyasmit, mint régi barátnak?

Búsongtok-e látva, hogy libeg az árnyunk,
s ez idilli tájék vajon mit is érez,
ha elvisz a kedves, oda, ahol jártunk,
egy sírva iramló ér tiszta vizéhez?

S ha leltek az erdőn boldog szeretőket,
áldozva virággal drága szenvedélynek,
fülükbe súgtok-e, meg-megintve őket:
- Gondoljatok, élők, rájuk, kik nem élnek?

Isten csak egy percre ad nagy, busa sziklát,
zúgó rengeteget nekik, kik szeretnek,
s rónát, tavat azúrt, azt, mit szemünk itt lát,
ábránd hüvelyéül csalóka keretnek.

Majd elveszi tőlünk. Lángunkra reá fúj,
sötét lesz a barlang, a tüzek kihúnynak,
s azt mondja a völgynek, jő helyette más új,
feledje nevünket, fedje be nyomunkat.

Feledjetek el hát, ház, kert, árnyas fák ott,
fű, verd föl küszöbünk tüskeszemfedőkkel!
Dalolj, madár! folyj, víz! borulj össze, ág-bog!
Kiket ti feledtek, nem felednek ők el.

Mert ti vagytok nekünk a szerelem s emlék,
úttalan útakon a nyájas oázis,
ó völgy, te vagy a fény, menedékünk nemrég,
hol kézbe kéz sírtunk, s édes volt a láz is.

Vágyaink a korral mind-mind elenyésznek,
ez álarcát viszi, az ott tőrt rejteget,
vándorkomédjások, daloló szinészek,
kik már messze járnak, túlnan a domb megett.

Ám téged, szerelem, semmi el nem törül,
ködünkbe világló fáklya és szövétnek,
örömmel vagy könnyel hurkolsz minket körül,
átkoznak az ifjak, áldanak a vének.

Ha remegő fejünk évek súlya nyomja,
s tervtelenül élünk, már cél se vezérel,
s vagyunk, mint temetők roskadozó dombja,
elapadt erővel, korhatag reménnyel,

s jég kérgezi hűlő szívünket fehéren,
a múltba a lelkünk még el-ellátogat,
s mint a halottakat künn a csatatéren,
számlálja a hősen ellobbant álmokat,

mint aki lámpát tart, kutakodva későn,
távol a valódi, kacagó világtól,
feltűnik a kedves egy homályos lépcsőn,
s a belső örvénybe még belevilágol.

Ott, a csillagtalan sötéten keresztül,
a lélek a mélybe, az éjbe elvezet,
megrebben a kárpit, még valami rezdül:
te szunnyadsz az árnyban, ó szent emlékezet.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem