Kosztolányi Dezső: A PARASZT VÉNUSZ

Teljes szövegű keresés

A PARASZT VÉNUSZ
 
Guy de Maupassant
 
Az örök istenek!... Élnek ma is még,
mint egykor az antik Itáliába,
de a koruk már nem dicséri ismét,
meghalnak, s a tömeg feled, hiába.
Születnek még, hatalmuk felbuzog,
habár a népbe mostan hit se pezsdül,
még héroszok lelkeznek Herkulestül,
és jönnek a vén földre Vénuszok.
 
1
 
Egy rekkenő meleg napon a parton
ment egy halász - a hátán nagy kosár -,
s ott, hol a tenger földet mos kitartón,
hallotta, hogy valaki sírdogál.
Egy kisleány volt, elhagyott, mezítlen,
apálynak és dagálynak odadobva,
vagy tán az is lehet, úgy szülte itten
a tenger s a fövénynek tiszta csókja.
Hát megtörölte, a kosárba tette,
rá a hálóra, és örült felette;
és ingó hátán, mint ladikba, csínján
elszenderült szelíden a kicsiny lány.
A jó halász hazaigyekezett,
eltűnt a szemhatár aljába végre;
s egymásba forrt a part mentén a lépte,
mint gyöngyfüzéreken a gyöngyszemek.
 
A kis lelencet az egész vidék
szerette és bámulta, hogy mi szép.
Csókba fürödtek rózsás tagjai.
Gödrös haskója, apró, pőre karja.
Ő meg kezét vígan nyujtotta ki,
vak örömében szüntelen kacagva.
Hogy járni kezdett a kapuk alatt,
s tipegve ingott apró, tömzsi teste
a lábain, az asszonyok repesve
sikongtak, és mind-mind odaszaladt,
később pedig, hogy hancúrozva illant,
remekbe készült lába is kivillant,
a réteken pilléket üldözött
az ajkáig érő fű között.
S a többi száj úgy szállt e száj felé,
mint a virágra röppen rá a méh.
Mikor elébe nagyfiúk vetődtek
künn a mezőn, fejétől a bokáig
csókolták szilajul s olyan sokáig,
akárcsak a nagylányokat, a nőket.
Vén térdein hintázta őt az agg,
sovány kezébe reszketett csipője,
a rég múlt emléke szállt belőle,
s haján remegett a hervadt ajak.
 
Aztán, hogy a vidéken elbolyongott,
nyomába vont egy nagy fiú-csoportot,
melynek nem izlett már az oskola.
Kicsinye, nagyja ugrik hogyha int,
s reggeltől estig - ő sem ostoba -
a széptevőit csábítgatta mind.
És hízelegtek néki; éjjelenként
sok harcias rablókalandra ment szét,
gyümölcsöket oroz ez, falra mászik,
doronggal, ebbel, őrrel küzd a másik,
ez itt rigót, stiglicet és poszátát
fogott neki és ágról-ágra szállt át
a zöld pagonyban, a falombba fent.
Olykor egy társaság rákászni ment.
S ő szedte vídoran a fürge rákot,
hálót feszítve pőre lábbal állott,
s nézték, hogyan remeg a víz-fodorba
a zsenge lábikrája elmosódva.
S hogy visszatértek a faluba este,
megálltak ők a parton s nékiesve
köréje gyűltek, reszketeg ölelték,
tépték a csókját és ették a lelkét;
s ő komolyan-büszkén - nem félve-sírva -
nyújtotta arcát az ő csókjaikra.
 
2
 
Nőtt a leányka és hódítva vonzott,
testéből áradt az érett gyümölcs-szag.
Rőt fürtje szőkült. A tüzes, vörös nap
díszül hintett reája barna bronzot.
S a gyenge szeplő is illett neki,
bezárt derékján gerjedt keblei
dagadva forrottak szerelmi tűzbe.
Ruhája mintegy öntve volt reája,
s a teste bájos volt és karcsu, büszke.
Gyöngysor-fogát mutatta rózsaszája;
s szemén mosolygott a mély, tiszta kék fény.
Halálosan szerették a vidékén,
és messziről futottak már elébe.
Kacagva jött, érezve vágyukat,
majd tovament s szoknyáinak szelére
átjárta őket egy vad tűz-fuvat.
Rongyokba járt, de úri a kegye;
s oly egyszerű, igaz a mozdulatja,
mindig nemesség, báj ragyog alatta,
bár köznapi munkáit is tegye.
 
És azt beszélték róla, hogy övé mind,
akit az ujja, egyszer is, megérint.
Télen, hogy a fagy minden házat átjár,
s fázunk a vastag paplanok alatt,
s hó torlaszolja el az útakat,
árny-foltok ingtak éjjel ablakánál,
oldalgott a sápadt sikon a sok
váró kamasz, akár a farkasok.
Nyáron pedig, mikor megért a búza,
és a kaszások népe megjelent,
szél verte a virágzó, puha lent,
s hullámosan morajlott zengve-zúgva,
a rendeket kévébe ő kötötte.
A sárga ég vadul tüzelt fölötte,
s forrt a sikon a gyilkoló meleg,
szótlan lihegtek a bús emberek.
Széles kaszájuk a vetésbe vágott,
bezengve a nagy, tikkadt pusztaságot.
De ő piros szoknyájában viháncolt,
és ingében nem égett e gyereknyak,
habár a napsugár perzselve táncolt,
s a földön a fű, a virág lehervadt.
Fürgén szökellt a rét finom mezén át,
és vitte vállán a búzát, a szénát,
a férfiak vigyáztak, hogyha látták.
Borzongva és a vágytól fölocsúdva
és szomjasan szürcsölgették magukba
tagjának édes, részeg illatárját,
e rózsatest szerelmes illatát!
Egyszer, hogy véget ért az aratás-nap,
s arany bíborba hullt a Nap alább,
egyik arató nékiment a másnak,
s mint két nagy árnyék, a bús szürkületben
véres kaszákkal vívtak érte ketten!
 
Leszállt az árny a síkra szemfedőképp.
Friss harmatot izzadt ki a mezőség.
Az alkony is kihamvadt, csak kelet
égette lámpását a táj felett.
Elhalt a távol, kúsza lárma végképp:
a nyáj-kolomp meg az eb-kaffogás,
csend szállt a földre, altató, csodás,
s fénylett a csillagoktól a sötétség.
 
Egy erdei, rejtett ösvényre ment ő,
táncolni kezdett és futott bolondul,
heves, tüzes tömjént lehelt az erdő,
és föltekintett, a faormokon túl,
a tűz-poros ég szikráin merengve.
Fölötte lengett az ég kéklő csendje,
halk, lágy gyönyör, az éj cirógatása,
a langyos árnyék, a finom, buja,
mely a szivet árnyas szövetbe ássa,
s elfogja a magány zavart buja. -
Egyszerre nesz riadt mögötte, új hang,
félénk iramlás, amint hallgatag
szökik a moh zöld bársonyán a vad,
és a sürűben a zaj félve surrant.
Csapkodta szárnyát láthatlan madárraj.
 
Leült, s a testén átszállt bűvös árral
egy zsibbadó és zsongító merevség,
hogy tépje le ruháját, s ifju testét
fürdesse meg az illatos fű-árba,
s a légbe szálló csókot várta-várta.
Olykor remegve meg-megborzadott,
bőrén, velőjén a tűz gyújtva forrott,
a bokrokon tűz-szárnyu rovarok
úgy tündököltek, mint csillag-csoportok.
 
De hirtelen egy test testére hullt,
két tűz-ajak tapadt rá az övére,
s az ágyszerű gyepen bomolt övére
forrt görcsösen két kar s feléje nyúlt.
Egyszerre csak egy új lovag nyilallt,
levágta a győzőt, mint a bivalyt.
Egy másik is jött s bőszen fogta át
a társa hörgő, sípoló nyakát.
A támadót most a dühös ököl
véresre verte. - A sötét sűrűből
a férfiak nyüzsgő csapatja tünt föl. -
S míg a tusára éji árny ömöl,
küzdöttek égő tűzbe, mint a hím,
hogy bőg a gím magányos síkjain.
Harag üvöltött, harci lárma hörgött,
roppant az ín, vér bugyogott a mellből,
és vasdorongként vertek szét az öklök.
Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
vad büszkeség szállt szemgolyóiból,
és leste onnan, hogy ki győz s mikor.
Aztán felérohant a legerősebb,
az arca csupa vér volt és merő seb;
s a vén fa árnyán a gyepágyba háltak,
és úgy szerette őt, mint a vadállat!
 
3
 
Hogy a faluban néha nagy tűz üt ki,
a szikra-magból látjuk szétterülni,
röpül a láng, tovább suhan a fátyla,
az egyik ház a másnak szörnyű fáklya,
s lángol az ég. A férfiak szivét
ilyen szerelmes tűzvész gyújtja föl,
egyikről másra terjed - s lángja öl -
és majdnem ég már az egész vidék.
Amerre járt e lány, otthagyta női
nyomát, a sziklaparton és az erdőn,
s szerelmesek követték őt esengőn.
Ha ketten voltak, küzdtek szeretői.
Ő engedett nekik, sosem szabódott,
neki a kéj nem volt gyönyör, de munka,
nem is örült szegény, de meg nem unta,
s végzet gyanánt fogadta el a csókot.
Aki csókolta szájával, szemével
lágy teste rejtek-ösvénykéit éjjel,
szakítva a mámor örök gyümölcsét:
az ágyékába nyíló buja fönség
szivébe nyilallt s meghódolt remegve.
Hideglelésként rázta a szerelme,
vágyott reá, mindig csak őt kutatta,
és esztelen szókat nyögött az ajka.
 
4
 
Az állatok is égtek érte titkon.
S a lány csókolta őket, szerelemmel;
mellette mind vidor tűzben szökellt fel.
Hozzálapultak, hogy rajtuk simítson;
követték a kutyák, nyalták a lábát;
virgonc csikók nyerítettek, ha látták,
bivaly örült, mint hogyha jött üsző,
kakas csapkodta szárnyát vér-üző
cselére, a bakok meg szarv-csatára
keltek, tusáztak faun-lábukra állva.
Zúgó darázsraj, sárga méhike
fulánktalan szállt rózsás bőrire.
Neki dalolt a fákon a madárhad,
s gyakran madárszárny csattogott megette,
hogy a baromfit keblein etette.
Szerelmesek lettek belé a nyájak,
és a komoly, bús, kajlaszarvú kos
nem hallja pásztorát, nyomán futos,
s követték a barik, bégetve halkan,
nagy lépteit iparkodó csapatban.
 
5
 
És csendes este elszökött gyakorta,
fürödni ment a hűs tenger-habokba.
Sütött a hold, nőtt a lágy hangu ár.
Futott; a szőke, végtelen fövényen
a messzeségbe, nem volt semmi lény sem,
árnyát ingatta csak a holdsugár.
Csomóba rakta ruháit s leszökve,
ezüst lábát locsolva meztelen ment.
Sápadtan ingtak a habok előtte,
s kitárva karját a dagályba lebbent.
Csillogva, boldogan kikelt az árból
és lefeküdt a földre, a fövény
nyugtatta édes testét lágy ölén,
s hogy ment, a nyoma, ez a lebke fátyol,
még ottmaradt a homok gyenge tükrén,
mint egy nagy bronzszobornak lenyomatja,
mely partra hullt s mását a földbe hagyta.
S az ég e Szépség-szobrot nézte tündén
ezer szemével. - Majd egy víg habocska elérte
és a lágy gödröt lemosta!
 
6
 
Ő volt az az örök, tökéletes Lény,
ki újra visszahozta azt a fajt
mely feltünik az idők végtelenjén
királyi bájjal hódolatra hajt,
és ősi titka andalítva hat rád.
Szerették, mint Phrynét és Cleopatrát;
s pazar szerelmét adni-vágyó szíve
ontotta bőven, mindent felderítve.
Csak egy embert gyülölt, egy vén, hamis
gonosz juhászt, kitől a farkas is
szűkölt.
 
Ezt egy cigánylány tette ki
az árokölbe, még mint csecsemőt.
Egy pásztor ott rálelt, nevelte őt
s csupán gyűlölséget hagyott neki.
Gyülölt is mindenkit, ki dús, ki boldog,
azt mondták, hogy a társai koboldok.
S nőtt a fiú árván, örömtelen,
kecskét, libát őrzött a réteken.
Egész nap ott járt a dombokba távol,
szí-szó szapulta, szél veré örökkön.
Hogy elaludt, paplanja lett a ködmön.
Ilyenkor álmodott szegény az ágyról;
aztán hogy a táj napsugárba fürdött,
s fukar falatját falta künn az árva,
bámulta, mint gomolyganak a kürtők
távol tanyán, meleg levesre várva.
 
Aztán megvénült. - Furcsa és sötét lett.
Estente elmesélték tetteit;
s a suttogott, titokzatos meséket
az asszonyok hallgatták reggelig.
Arról beszéltek, a sorsnak parancsol,
a pusztulást csak ő idézi föl,
és olvas az ég lángbetűiből,
jövőt jósol a fényes boltozatról.
A sátorát mindennap újra máshol
ütötte föl, így élt magába folyvást,
elmormogott egy-két boszorka-mondást,
rá síri hang felelt a szélzugásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
hogy megszelídült tőle a bika.
 
Majd mást regéltek róla azután.
 
Találkozott vele egy ifju lány,
s láttára a lányt a vágy elragadta.
Nem szólt az agg; de a vad láz miatt
szegény kicsinyke éjjel felriadt;
hallotta, ahogy szólogatja hangja.
Hiába küszködött a fiatal lány.
S bár borzasztó, ködös volt a sötét,
hozzáfutott és véle hált a szalmán!
 
És igy itatta sáros ösztönét
az ifjú, szép lányokkal minden éjen,
és nem pirult ellenkedő szemérem,
szép, szűzi mellét mind őneki adta,
pedig csúnya s vén volt az istenadta.
A homlokát, ajkát szőr-pihe födte,
sövényszerű volt hófehér szemöldje,
s arcán a haj burjánozott kuszán,
mint kecskeszőr a kikoszlott subán!
Bicegve ment a hegytetőre, zörgött,
hogy árny feküdt végig a lanka hátán,
s csámpásan ugrált, mint a sánta ördög.
 
Hát ez a vén, paraszti, buja Sátán
egy áprilisi reggel, fiatal
fák közt, mikor aranylott a magyal
egy domb mellett meglátta a leányt,
kit a vidék imádott egyaránt. -
Mint napszúrás, átdöfte őt a vágy ott,
és fogvacogva már utána vágyott.
Egymásra néztek. - Vajon győzik-e,
a harcot, mert itt két Isten csatáz!
A férfi ámult, mint az a vadász,
ki látja, párduc jött, nem őzike!
A lány továbbment. - És a szőke, drága
haja virágzott édesen a lejtőn,
mint a magyalfa sápadó virága.
De reszketett és félt, kétségbeejtőn,
utálta a juhászt, szivébe kín dúlt,
tartott varázsától s futásnak indult.
Estig bolyongott, jött az éjszaka,
most borzadott meg az árnytól először,
amely az erdőn, a mezőn előtör.
Ment egy sötét fasorban egymaga
hát a tölgyek között a vén juhász
rémlett eléje, a csunya subás.
Szegény rohanni kezdett esztelen.
Pedig lehet, hogy amitől szaladt,
nem a juhász volt, csak egy fa-darab,
egy törzs, mely ott hevert az út-felen.
 
Múltak napok és hónapok. A lelke
senyvedi, mint a szárnyán sebzett madár,
a rettegés egészen megviselte.
Kilépni sem mert a kapuba már.
Ha a mezőre ment ki néha félve,
azt hitte, látja a Vént, s ráhunyorgat
ravasz szemével, mely azt mondja: "Holnap",
s mintegy tüzes vasat nyom a sebére.
 
Így akaratja teljesen legörnyedt,
a szíve félelemtől összezsibbadt,
érezte, meg kell hajlani a kínnak,
engednie kell végül is a Szörnynek.
S keresni indult őt egy téli éjen.
 
Nagy hó takarta a talajt fehéren,
és mozdulatlanul hevert a sík.
Zord, messze tájról hűs szél fújdogált,
megrázva az erdős, sötét homályt
s a fák mezítlen, szürke ágait.
A piszkos égen, mint bús fényszalag,
arcát a hold alig mutatta csak.
A fagy pedig kemény, iszonyu volt.
 
A lány fagyott lábakkal bandukolt,
érezte, a juhász előkerül,
s fekete pontként ment ő egyedül.
 
Most gyökeret vert lába reszketőn:
két szörnyü állat jött a hómezőn;
játékuk őrült-víg futásba átfolyt,
s bukfencüket növelte a sok árnyfolt.
Aztán rohantak, kóboran suhanván,
s bolond örömbe, borzadásra keltő
vággyal repültek a látókör alján.
A vén juhász kutyája: mind a kettő!
Fújtak soványan, vad szemük parázsolt,
s e szem kuszált fejükben oly csodás volt,
csaholva mindkettő a lány felé nyúlt,
szőrös mosollyal, foggal vigyorogva.
Mint a lovagkorban két hős Hűbérúrt
lánynézni küldött Hercegük gyakorta,
így jött e két eb is, és karikázva
vitték szegény menyasszonyuk a nászra.
 
Egy dombon állt és várt reá az Undok,
karon ragadta, és mikor a kunyhót
elérték, a lányt durván lökte be,
s levetkőztette már előbb szeme.
Örömtől reszketett, egész leverte
az áhított boldogság szörnyü terhe,
reá tekintett s lihegett, akár
a préda sarkán vágtató agár!
Mikor csókolni kezdte, és a bőre
hozzátapadt, mint a nyálas csiga,
s a nyáj illatja áradott belőle:
félt a leány, és reszketett ina,
ő meg, mikor tartotta ezt a testet,
mit lázba csókolt már előtte annyi,
meg tudtunk volna mind érette halni -
féltékenykedni kezdett, és a tespedt
öregbe a leány vágyat lopott,
hogy bosszut álljon rajta, lángolót!
 
Előbb nem bánta, mit tesz a sovány agg,
de hogy szabódni kezdett, néki támadt,
öklözte, verte, hogy engedjen ő,
a nő sirását a hó-szemfedő
lefogta, mint a meggyilkolt jaját.
Majd egy üvöltés járta be a síkot,
a két sötét eb búsan fölvonyított
s gerincük borzalom futotta át.
 
Harctól dübörgött benn a szűk odú:
test-buffogás, kétségbesett csata
hangzott ki, s döngött a kunyhó fala,
leánysirás búgott, halk s szomorú!
Még egy tusa, s nem mozdult semmi más,
aztán egy elfuló segélyhivás
elhalt a hómezőn. -
 
- A sárga nap
a szürke égről lassan áldozott,
a szél hörögve, fagylalón szaladt,
a zuzmarás fát csúnya, átkozott
hideg csikarta. Tombolt a halál ott.
 
Egyszerre eltűnt a felhő s az égbolt
kacagva záporzott rózsás világot,
az égre bíborszenny fröccsent, a vér folyt,
s lángolt vörösen a hópusztaság,
a törpe kunyhó, domb, a puszta ág
egy óriás gyilkosság volt az égen!
- Ekkor kijött a juhász félve, halkal. -
Bíbor volt, bíborabb, miként a hajnal!
Aztán, mikor a nap már fölkelt régen,
s a sugaraktól az ég megfehérült,
a vén juhászon egyre-egyre vér ült,
mint hogyha arcát vérnél rémitőbb
bíborba mosta volna, hogy kijött,
a földre hajlott, egy marék havat vett,
s ottmaradt az ujjainak pirossa,
s amint letérdelt, hogy arcát lemossa,
a hó vizéből is vérszínü hab lett.
Őrjöngve nézte. - S ment, mint a bolond.
 
Lejön a dombról, szerteszét bolyong,
sürűbe tör, az ág-bog kúsza, borzas,
és kuncsorog, mint űzött, kósza ordas!
Megáll. - És tág szemébe sanda tűzzel
kutatja, hol van a távolba tűzhely;
majd a markába újra havat old,
hogy végleg elenyésszen ama folt!
Továbbmegy. - Rémület kel a szivében,
hogy majd halálig száguld ily bolondul,
s fehér lesz a föld, s szürke lesz az ég fenn! -
Figyel. - A kis falu harangja kondul,
vágtatva a faluba menekül,
és a kapukban a beszélgetőknek
fülébe szól: - "Meghalt." S fut egyedül.
Sok távoli sötét tanyán bezörget:
- "Megöltem a lányt, jöjjetek hamar!"
Száll, száll a hír és kába zajt kavar
a szomszéd község tudja. Mindegyik
elhagyja házikóját, követik,
de ő nem áll meg, esztelen továbbfut:
lohol. - Nyomán egész csapat szalad
a hómezőn, mint fekete szalag.
S minden vidéken csak nő még a számuk;
a domb felé futnak csoportosan,
s elől lihegve a juhász rohan!
 
Mindenki tudja, hogy ki a leányka,
de kérdeni mégsem merik a gyilkost,
mért tette. Érezik, sejtik csodálva,
hogy itt a titkos Végzet működik most.
 
Ő volt a Báj, és a Rútság a másik;
az egyik elbukott. Két büszke Isten
nem fér meg. Két Bálvány egyszerre nincsen,
nem adják egüket, vívnak rogyásig.
S a Csúf sosem szenvedheti a Szépet.
A dombtetőre, a kunyhóhoz értek.
Ő mert bemenni csak, a többiek nem;
kihozta a lányt halványan, meredten,
s a földre dobta durván durva marka,
mint hogyha szólna: - Hát vegyétek ezt!
Aztán bement, eltolta a reteszt,
s a szerelem és a véres düh marta.
 
Feküdt a hulla a hó-omladékon,
s nem volt vakító bőrén semmi vérnyom;
mivel a két eb, az ő hódolója,
mert mozdulatlan volt, lenyalta róla.
Aludni látszott. Túlvilági szépség
fénylett az arcán, mint bűvös titok,
a vén juhász még benne hagyta kését,
mely a két mell közt vér-utat nyitott.
Aranyfoltként feküdt e szép alak
a szűz havon. - Nem egy magánkivül
bámulta, mint a szentet, hallgatag!
Fény csillogott dús hajgyűrűirül,
s szikrát dobált, mint üstökös uszálya,
mint hullócsillag, hogyha éjbe vesz be;
fejét sugárzó szőkeség övezte,
és isteni dicsfényt vetett reája!
 
De a falu jámbor, öreg parasztja
magáról a bivalybőrt leszakasztja,
befödte, hogy ne lenne teste pőre.
Megácsolták a szentmihály-lovát,
felgyűrkőzött fiúk vitték tovább,
húsz reszkető karon ingott előre!
 
A néma nép meg szótlanul kiséri;
sápadt, fehér mezőkön át oson,
mint nagy kigyó kuszik a szoroson,
aztán a pusztaság megint a régi!
 
A vén juhász az ajtóját behúzta.
De nyomba fojtogatja a magány.
Azt érzi, a világ kihalt talán.
Kijő, s előtte a hófödte puszta!...
Remegve áll. - S mert fél magában ő,
két jó kutyáját hívja most, fütyül.
De nem jönnek, csodálkozása nő,
hogy nem ugornak ki a sűrübül. . .
- Kiált. - A hó csak hulldogál puhán. . .
Aztán sikoltoz és őrjöngve bőg fel.
 
Kutyái otthagyták, s a lány után
ők is elmentek, a halottvivőkkel.

 

 

Annotációk
Szövegrészlet kijelölését követően fűzhet hozzá magyarázatokat.
További információk

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages