Kosztolányi Dezső: TENGERPARTI TEMETŐ
TENGERPARTI TEMETŐ
Paul Valéry
Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,
fenyők, sírok közt s ő remeg alattok,
ráhág a Dél, tűzzel belengeni.
A tenger itt, a tenger s messze-messze!
Ó pályabér, mikor gyötör egy eszme
az istenek csöndjén merengeni!
fenyők, sírok közt s ő remeg alattok,
ráhág a Dél, tűzzel belengeni.
A tenger itt, a tenger s messze-messze!
Ó pályabér, mikor gyötör egy eszme
az istenek csöndjén merengeni!
Mily tiszta munka e villódzva széthányt
csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt,
s mily béke rémlik erre, mily csudás!
Ha Nap delel mélységén a haboknak -
ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak -
szikráz a Perc és álom a Tudás.
csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt,
s mily béke rémlik erre, mily csudás!
Ha Nap delel mélységén a haboknak -
ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak -
szikráz a Perc és álom a Tudás.
Nem-változó érték, Minerva-templom,
tág béke-hombár és valódi, szent hon,
morcos víz, önmagába meredő
szem, melynek álmot rejt a sugaras mély,
ó csöndem!. . Ott benn a lelkemben kastély,
de csúcs, ezer arany-cserép, Tető!
tág béke-hombár és valódi, szent hon,
morcos víz, önmagába meredő
szem, melynek álmot rejt a sugaras mély,
ó csöndem!. . Ott benn a lelkemben kastély,
de csúcs, ezer arany-cserép, Tető!
Idő Templomja, mit egy sóhaj átfog,
hozzászokom, e tiszta fokra hágok,
cikázva nézek rajta szerte és
miként magas imám hiába leng el
a gőgös istenek elé, a tenger,
szikrás derűje is mély megvetés.
hozzászokom, e tiszta fokra hágok,
cikázva nézek rajta szerte és
miként magas imám hiába leng el
a gőgös istenek elé, a tenger,
szikrás derűje is mély megvetés.
Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz,
s a száj - amelyben olvad-meghal - élvez,
alakja széthull s egyre érzi még,
úgy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét,
s a változó partok zajgó ezüstjét
dalolja tört lelkemnek most az Ég.
s a száj - amelyben olvad-meghal - élvez,
alakja széthull s egyre érzi még,
úgy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét,
s a változó partok zajgó ezüstjét
dalolja tört lelkemnek most az Ég.
Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul!
Sok nagyralátás biztatott - csapásul -
és furcsa restség, ám kedvvel tele,
hogy e fényes Délnek magam kitárjam,
halottak házán imbolyog az árnyam,
s én is szelíden imbolygok vele.
Sok nagyralátás biztatott - csapásul -
és furcsa restség, ám kedvvel tele,
hogy e fényes Délnek magam kitárjam,
halottak házán imbolyog az árnyam,
s én is szelíden imbolygok vele.
Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát,
könyörtelen fény és csudás Igazság,
napfordulat, én most föltartalak!
Első helyedre raklak, ősi-tiszta,
nézz rám!... De az, ki fényed adja vissza,
másik, komor felében árnyalak.
könyörtelen fény és csudás Igazság,
napfordulat, én most föltartalak!
Első helyedre raklak, ősi-tiszta,
nézz rám!... De az, ki fényed adja vissza,
másik, komor felében árnyalak.
Ó, csak magam, magamnak és keményen,
egy szív mellett, hol buzdul költeményem,
az Űr s a tiszta Esemény között,
várom sötét, keserű, büszke szóját,
nagyságos Énem felzengő ekhóját,
amelyben az öblös jövő dörög!
egy szív mellett, hol buzdul költeményem,
az Űr s a tiszta Esemény között,
várom sötét, keserű, büszke szóját,
nagyságos Énem felzengő ekhóját,
amelyben az öblös jövő dörög!
Tudod-e te, lombok csalóka rabja,
te az öböl vasrács-evő darabja,
míg zárt szememmel fényed incseleg,
mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz,
mily homlok engem e csontos talajhoz?
Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.
te az öböl vasrács-evő darabja,
míg zárt szememmel fényed incseleg,
mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz,
mily homlok engem e csontos talajhoz?
Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.
Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi,
szent és anyagtalan tűzfény betölti,
fölötte fáklyák, s mindez oly rokon,
kő és arany, sötét fák, mennyi márvány,
mely ott remeg az árva lelkek árnyán;
hű tenger alszik itt a sírokon!
szent és anyagtalan tűzfény betölti,
fölötte fáklyák, s mindez oly rokon,
kő és arany, sötét fák, mennyi márvány,
mely ott remeg az árva lelkek árnyán;
hű tenger alszik itt a sírokon!
Izzó Eb, óvj te a bálványozástól!
Legeltessem soká, akár a pásztor,
ki mosolyog s magában andalog,
fehér juhnyáját békés sírjaimnak,
nem kell nekem okos galamb, ki hírt ad,
hívságos álmok, kandi angyalok!
Legeltessem soká, akár a pásztor,
ki mosolyog s magában andalog,
fehér juhnyáját békés sírjaimnak,
nem kell nekem okos galamb, ki hírt ad,
hívságos álmok, kandi angyalok!
Itt a jövendő lassú-lusta álom.
Érdes rovar kapirgál az aszályon;
minden lesült, elmállott, légbe vész,
hogy zord-talányos kútfejére intsen.
Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen,
és édes a fanyar, és fény az ész.
Érdes rovar kapirgál az aszályon;
minden lesült, elmállott, légbe vész,
hogy zord-talányos kútfejére intsen.
Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen,
és édes a fanyar, és fény az ész.
Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt
földben melengenek, titkuk kiszáradt.
Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog,
elmélkedik, magának is elég Ő...
Tökéletes fej és hibátlan ékkő:
Tebenned én a változás vagyok.
földben melengenek, titkuk kiszáradt.
Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog,
elmélkedik, magának is elég Ő...
Tökéletes fej és hibátlan ékkő:
Tebenned én a változás vagyok.
Félelmeid én tartom, s mind belém foly!
Bűnbánatom, kétségeim, a téboly
a te roppant gyémántodon a karc!...
De a márványtömböktől súlyos éjben,
e vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben,
lassan helyesli már, amit akarsz.
Bűnbánatom, kétségeim, a téboly
a te roppant gyémántodon a karc!...
De a márványtömböktől súlyos éjben,
e vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben,
lassan helyesli már, amit akarsz.
A vastag semmibe olvadtak, itt a
vörös-agyag fehér lényük fölitta.
Virágba szökkent az élő-erő!
Hol a halottak furcsa lelke s drága
kedves szavuk meleg családisága?
Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.
vörös-agyag fehér lényük fölitta.
Virágba szökkent az élő-erő!
Hol a halottak furcsa lelke s drága
kedves szavuk meleg családisága?
Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.
Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám,
csiklandozó kacaj és könny a pillán,
szemek, fogak, tüzellő, lanyha mell,
a csókos ajkon vér, mely mint a láng ég,
s mit ujjak óvnak, a végső ajándék,
mind föld alá jut és játékra kel!
csiklandozó kacaj és könny a pillán,
szemek, fogak, tüzellő, lanyha mell,
a csókos ajkon vér, mely mint a láng ég,
s mit ujjak óvnak, a végső ajándék,
mind föld alá jut és játékra kel!
S te - nagy lélek - remélsz-e majd egy álmot,
mely nem lesz ily színeskedően álnok,
mint testi szemnek hab s arany, hamis?
Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?
Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké,
szent nyugtalanság, meghal még az is.
mely nem lesz ily színeskedően álnok,
mint testi szemnek hab s arany, hamis?
Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?
Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké,
szent nyugtalanság, meghal még az is.
Sovány öröklét, fekete s arany te,
akinek a halál egy anya keble,
rútul-babéros vigasz-asszonya,
kegyes hazugság, jámbor a csalástól!
Hisz ösmered s tudod, amit palástol:
örök vigyorgás, kongó koponya!
akinek a halál egy anya keble,
rútul-babéros vigasz-asszonya,
kegyes hazugság, jámbor a csalástól!
Hisz ösmered s tudod, amit palástol:
örök vigyorgás, kongó koponya!
Mély őseim, rég-nem-lakott fejek ti,
kiket csak oly sok föld bírt eltemetni,
s léptem sem érzitek, mely most emel,
a féreg, a valódi, nem tinektek
perceg, kik e táblák alatt pihentek,
életből él ez s nem hagy engem el!
kiket csak oly sok föld bírt eltemetni,
s léptem sem érzitek, mely most emel,
a féreg, a valódi, nem tinektek
perceg, kik e táblák alatt pihentek,
életből él ez s nem hagy engem el!
Szeret talán, vagy gyűlöl s áhitoz rám?
Olyan közel van titkos foga hozzám,
hogy bármi név egyformán illeti!
Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja!
A testemet ágyamban is akarja
él, s életemmel tartozom neki!
Olyan közel van titkos foga hozzám,
hogy bármi név egyformán illeti!
Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja!
A testemet ágyamban is akarja
él, s életemmel tartozom neki!
Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó!
Szárnyas nyiladtól pusztulok el én, ó,
remeg e nyíl és áll és száll vadul!
A hangja szült meg s végem ez a nyíl lesz!
Ó, Nap...! A lélek gyors, dermedt Achilles,
és rá a teknősbéka árnya hull!
Szárnyas nyiladtól pusztulok el én, ó,
remeg e nyíl és áll és száll vadul!
A hangja szült meg s végem ez a nyíl lesz!
Ó, Nap...! A lélek gyors, dermedt Achilles,
és rá a teknősbéka árnya hull!
Nem...! Föl! Megújul folyton a serény lét!
Test, törd el a gondolkodás edényét!
Mell, idd az ifjú, születő szelet!
Az óceánról e roppant lehellet
új lelket ád... Ó só, üdítsd e mellet,
a vízbe és életre szökkenek.
Test, törd el a gondolkodás edényét!
Mell, idd az ifjú, születő szelet!
Az óceánról e roppant lehellet
új lelket ád... Ó só, üdítsd e mellet,
a vízbe és életre szökkenek.
Igen! Te tenger, őrülések anyja,
párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja
jelképekkel döf át ragyogva fönt,
kéktestű, részeg hidra, ős garázda,
ki villogó farkadba marsz csatázva,
oly zűrzavarban, mely akár a csönd.
párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja
jelképekkel döf át ragyogva fönt,
kéktestű, részeg hidra, ős garázda,
ki villogó farkadba marsz csatázva,
oly zűrzavarban, mely akár a csönd.
Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!
Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.
Hab porzik a szirtről s már futkos ott!
Repüljetek fényes lapok, előre!
Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre,
hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!
Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.
Hab porzik a szirtről s már futkos ott!
Repüljetek fényes lapok, előre!
Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre,
hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!
