Kosztolányi Dezső: SZAVAK
Nagy mozdulattal, mint a régi aktor,
aki a hódolattól
súrolja bókoló kezével lenn a földet -
úgy üdvözöllek.
Ezrek,
kiktől a székek rengenek
s pillér és vasgerenda reszket.
Te rengeteg.
Fő és szem és szív. Emberek.
mert nem henyéltünk sívó homokon
s a romokon
mi építettünk.
Kőből, velőből
és gondolatból, mely mindég előtör,
bár ín szakad és a kedv éle csorbul
s agyarog
a pusztulás is, hogy legyőzzön orvul.
Egy kéz mutat most. Fölfelé a porbúl,
magyarok.
s az ember játszik, mint a gyermek,
szóval, virággal, fellegekkel.
Kockát emel és szörnyű terhet.
S a vak
végzettel szembeszállva összerak
játékból játékházat,
csodálva, hogy az ábránd, a csaló tett
egyszerre kőbe dermedt
és való lett.
és élni-halni nem, csak játszani.
Lakója nincs,
vendége van ezer
s a szíve mind
egyszerre ver.
Így áll a nagyvárosba, hol a bérház
üvölt s a korcsma lármáz.
A klinikák és temetők között
az égbenéző, ködbe-öltözött.
Babonás és csoda.
Tündéri palota,
mely sorsokat remekbe mintáz.
Az álmainknak várfoka: a színház.
munkától és könnyektől glóriás,
melynek kiáltás örvénylik a torkán
s a tapsa olyan orkán,
mely a fülünkbe mennydörög sokáig.
S ha hömpölyögnek habzó hahotáid,
kacagsz, akár csak egy vidám,
egészséges titán:
fogadd el ezt, hidd meg, titáni játék
és játszadozhat véle a titán-nép.
igazságos, igazságot ne ossz,
mert ki játékban igaz, az gonosz
s mi a kegyedből élünk.
ezerszemű, nézd ezt és íme vedd el.
Ezerszivű, add az ezer szived -
s e ház legyen tied.