Kosztolányi Dezső: EGY CSEPP TINTA
várok s figyelem itt a toll-hegyen:
mit írjak véle most? Mivé legyen?
Zsoltár-e, jaj, mely fájóan kicsendül?
Ujjongjak, hogy az ember szíve boldog?
Vagy sírjak, hogy itt egymagamba bolygok?
multunk daloljam, vagy tán a jelent?
Vagy népem hőseit s a végtelent?
Agg Ábrahámot ódon bibliába?
A csodarabbit, aki ősi hittel
a rémek éjén küzdött a Lilith-tel?
Vagy zsidó utcán a dohot, penészt,
mit ablakomból látok s sírni készt?
Vagy náddal az ős mocsarat kimérjem,
amelybe nemzedékek sora tünt el
s itt pusztulunk el mi is, életünkkel?
kik tornyot raknak fel, a magas égre
s nyelvüket Isten szétkuszálja végre?
Vagy énekemmel szóljak itt azokról,
kik új hazát építnek a romokra
s nem értve egymást, építnek homokra?
Zokogjak-e és verjem mellemet,
hogy elvisz a perc minden kellemet?
Szerelmet írjak, ifjút és leányzót?
Falusi papot, kinek arany ajka
a jámbor kis községet elragadja?
legyen belőle permeteg eső,
népem tenger siralmán könnyező?
Méreg legyen, hogy minket soha többet
ne bántsanak kufár, bűnös vezérek
s fröccsenjen rájuk a fekete méreg?
csak hosszúnapra egy komor imát,
egy jajgató, halotti áriát?
----------------------------------------
Felnézek, bámulok és ime fáradt
tollam hegyén a tintacsepp kiszáradt.