Kosztolányi Dezső: VÉNSÉG
gondoltam én és fáradt öreget,
aki köhögva a botjára görnyed
s hátán a régi rőzse integet.
mint a mesébe, néma és meredt,
majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
hogy vár az íróasztalom megett.
megismerem, hogy mindig ugyanaz
s belényugodtam, hogy a láz elillan.
és néha, hogyha éjjel olvasok,
kissé homályosabban ég a villany.