Kosztolányi Dezső: A MAGYAR PARASZT
száguld tovább a gőzvasút veled
s a hajnal mérgező lehelletével
leng tejszínűn az alvó táj felett.
lovát magára hagyja szántani,
olykor kitárja karját, mint a táltos,
csillognak inge hószín fodrai.
bölcs mélabú van napsütötte arcán,
de szem nem látta őt könnyezni még.
döbbenve nézem, mint halad előttem
és nem tudom, mi bántja nagy szivét.