Kosztolányi Dezső: A NAPLÓ
Admonuit dominae deseruitque Venus.
szívünk örök talány a földi mesgyén,
s bármerre nézz is, nincs makula nélkül,
egyként bünös pogány meg a keresztény.
Legjobb, ha mind a kettő összebékül
s nem fínyáskodva megy a célt keresvén,
mert hogyha ördög incseleg mivélünk,
egy haszna van, hogy megmentjük erényünk.
voltam, de arca édesen derengett,
s bármit tanultam, láttam a világból,
eszembe szüntelen csak Ő jelent meg.
Amint a csillag is éjjel világol,
emléke gyúl ki messze szerelemnek.
Így krónikája mindegyik napomnak,
forró szavakból Őrá volt hasonlat.
egy éjre késett. Vágyaim repestek.
Lelkembe már hazafelé zörögtem
s mostan ki kellett bőjtölnöm az estet.
Bognár, kovács csak piszmogott köröttem,
mikor dühöngök, ők beszélni restek.
Minden munkás bogaras a dologban.
Mit tettem én? Duzzogtam és dohogtam.
intett egy szálló, nékem megfelelt épp.
Egy lányka jött elém, oly halk, oly anda,
világított a fényben is. Remek kép.
És nyájas a lépcső meg a veranda,
a kis szobák is tetszettek felettébb.
A bűnös embert, a magában állót -
szépség igézi, ráveti a hálót.
szokásom éjjel, amikor alusznak,
az életet mesévé kanyarintva
a Kedvesem számára, kalauznak.
De tudja ég, nem folyt a szó, a tinta,
mint máskor és a mondatok elúsznak.
Behozta a leány az estebédem,
köszönt, letette bájosan elébem.
s olyan bűvös varázserő van ebben,
mily könnyedén szeldelte föl a csirkét,
kéz, kar mozog és egyre ügyesebben -
Ki bújtogatja vágyunk ősi csínyjét? -
Őrült vagyok, karom köréje rebben,
felugrom, a szék eldől durva nesszel,
már megragadtam s Ő susog: "Eressz el!
számolja, hány perc múlott el azóta,
hogy fönn vagyok, mindig nagyon figyelmes,
s vesszőt kapok, ha nem hajtok a szóra.
De az ajtód ne zárd be, várj, te kedves,
hozzád jövök, ha éjfélt üt az óra."
Kilibben a kezemből, visszatol már,
elillan, aztán visszatér, kiszolgál.
a mennyei igéret égi írja,
ajkáról olykor egy sohajka illan
mely teli mellét dagadozni bírja,
fülén, nyakán, tarkóján futva csillan
szerelmetes láz ködlő rózsapírja.
S hogy elvégezte dolgát, szertebámul,
megy, tétovázva eltün a szobábul.
és duzzadoz dombosan széles ágyam,
de kis helyen kucorgok benne folyton,
mert a nagyobbat néki hagyja vágyam.
Még habozok, gyertyáim el nem ojtom,
már hallom a léptét suhanni lágyan,
magas alakját nézem, buja szemmel,
ágyamra ül, megragadom kezemmel.
előbb ismerj meg és úgy bírj, szelíden.
Mert más vagyok. Ha férfiak keresnek,
bizony mindegyiket kipenderítem.
Rátartinak is hívnak és begyesnek,
de most tudom, kinek adom a szívem.
Ne haragudj, én hittem a szemednek,
megláttalak, tiéd leszek, szeretlek.
és úgy teszem, hogy tudom az egészet."
Édes mellére von, akár a bomlott,
minthogyha csak nálam lehetne részeg,
csókomba fürdik szem, szájacska, homlok,
de hirtelen révülve szertenézek;
mert az, mi Mester volt az ágyba máskor,
most fél, mint kisdiák a vallatáskor.
úgy rémlik, hogy be is telt véle már ma,
szűz elhagyással omladoz karomban,
a gömbölyű test langy és enyhe párna,
vad és vidám és villan egyre jobban,
most meg pihen, minthogyha mit se várna.
Én is pihentem hát a drága testtel,
remélve, hogy majd ocsudik a Mester.
átok meredt rám, búsan és unottan,
és vigyorogva önmagam nevettem,
csak tétováztam s messzébb nem jutottam.
Még alva szebb volt a lány, mint imetten,
gyertyák lobogtak üszkösen amottan.
Ifjúi test, amely munkába bágyadt,
korán kivánja az álmot, az ágyat.
mint a sajátján és csönd ült az alvón,
s falhoz lapult, kétes sikert aratva,
az, ki a poklon gyötrődött haragvón.
Így pusztul el, kígyótól megmaratva
szomjúhozó, alélt vándor a parton,
piheg a lány, tündér-álom kisérti,
lélegzeni is alig mer a férfi.
majd szólt magához: "Hát most végre látod,
a vőlegény mér hányja a keresztet,
hogy meg ne rontsa ágyékát az átok.
Inkább csatán vágnék véres gerezdet,
mint itt szégyenbe! Hej, oda világod.
Bezzeg nem így volt ez hajdanta, régen,
hogy a Kedves föltűnt a bál tüzében.
rajongva röppentél az Édesért te!
Gyors táncba vitted, hol lihegve repked,
most a karod még s már a melled érte.
Ennen-magaddal kellett verekedned,
és úgy dobogtál százszorozva érte:
ész és erő és élc szikrázva tört ki -
s a Mester is fürgébb, mint volt a többi.
s tavasz nyilásán a leány menyasszony,
ki a május legszebb virága itten.
Nőtt az erőnk is, hogy tüzet fakasszon.
S hogy végre aztán a templomba vittem,
oltár elé - bűnbánóan panaszlom -
bár képeden vér volt és bús sohajtás,
én Krisztusom, ott is mozgott a Pajtás!
ti vánkosok duzzadt és puha csokra,
ti függönyök, örvénybe elmerítők,
emlékezem még selymes szárnyatokra!
Ti madarak, kedves dallal derítők,
mik föl-föl keltetek új, ifju csókra!
Ti tudjátok, úgy égtünk, mint a katlan,
mert Ő kegyes volt - s én fáradhatatlan!
úgy, hogy az erkölcs tőle félrebillen,
zsombékba, nád közt, sárga búzaföldön,
és más olyan helyen, mit tilt az illem,
de fürge szolgám újra tettre költöm,
egy pillanat s megint kész az idillem!
Mily petyhüdötten kushadsz, lomha szolga.
Urad a legszebb perctől megrabolva!"
parancsra nem hajt, s nem lehet szapúlni,
egyszerre mégis ébred s fölugorva,
egész hatalmas pompájában nyúl ki,
a szomjazó vándort a parti porba
nem hagyta már izzó parázsba fúlni:
lehajlik és csókot eseng a nőtől,
de megtorpan - remegve visszahőköl.
ki a vándornak drága kincse mindig.
Mert ifjui szerelme és a célja;
ott tüzesebb tűz lángol néki, mint itt.
Előbb is érte lankadt el, alélva,
és az erőst most ismét onnan intik.
Elborzad és vigyázva visszatörpül,
lassan kisurran a varázsos körbül.
hogy végül elromlott az útikészség,
s egy furcsa házba, messze idegenben
megújitottam szívem hű kötését.
E titkos szókat írom ide menten:
Beteg tudhatja csak, mi az egészség.
Ez a könyvecske még sok jóra oktat,
de el kell hallgatnom a legnagyobbat."
a paplana alól, veszi a fűzőt.
Ámulva néz, mert néki olyan új itt,
lesüti a szemét, a bánat-űzőt,
s idomait, a bús kudarc tanúit,
még nézi a vándor a drága szűz nőt,
rivall a kürt, indul a férfi, most a
régi kedveshez röpiti a posta.
egy-egy erkölcsi tételt is kitüntet,
készen bevallom, hogy e versek által
micsoda leckét kaphat az, ki csüggedt:
Csetel-botol az ember és megáll, haj,
de két dolog sarkalja ösztönünket:
kötelességtől buzdúl föl az elme,
de a mindenható a szív szerelme.