Kosztolányi Dezső: FAUST Részletek
Részletek
akar. Derengés. Szellemek köre ide-oda lebeg, kecses kis alakok.
a tavasz alálibeg
s zöld mezőre ráporozva
fény derül mindenkinek,
kis manók titán varázzsal
szállnak gyógyítón elő
s nem törődve semmi mással
szánják azt, ki szenvedő.
Ti, kik fejénél körbe lengetek,
segítsetek, jólelkű szellemek!
Csitítsátok harcát, a vad-kuszát,
vegyétek el a vád nyilát szívébül
s felejtse el a régi vak tusát!
Négy részre hull az éj, mi rásetétül,
dallal töltsétek ki a taktusát.
Alélt feje hűs vánkoson pihenjen,
mosdassa őt az áldott Léthe-hab,
mozgásra serken görcsös tagja menten
s reggelre kelve friss erőre kap.
Virasszatok, amint hozzátok illik
s adjátok vissza a szent fénynek, villik.
látni a zöld halmokat
s édes illat, pára röppen,
elterül az alkonyat,
zsong az édes béke árja,
a szívünkre csönd búvik
s fáradó szemnek bezárja
a nap dörgő kapuit.
gyujtogatja csillagit.
Óriás fény, csöppnyi szikra
csillan ott és csillan itt,
csillan a vizen bolyongva,
villan-illan mindenütt
és a hold e nyugalomra
békítő pecsétet üt.
eltűnik bú és öröm,
gyógyulás vár virradóra,
új nap ég a látkörön!
Domb dagad, kies a völgy-öl,
mélye édes nevetés,
lágy, ezüst habokba göngyöl
ringatózva a vetés.
nézz a fénybe és ne félj!
Lelked ámolyogva bágyad,
dobd el álmod, csalfa héj!
Csüggedés a keresőé,
néki nem jó semmi út,
minden a nemes merőé,
aki bátor s tenni tud.
ismerős szellem-köröknek,
most az új nap zúgva jött meg.
Szirtkapu vadul csörömpöl,
napszekér döng az örömtől.
A fény hozza ezt a dalt!
Trombitál és harsonáz!
a hallatlant meg ne halld!
Mély virág mélyébe bujj,
szirtbe, lombba meglapulj
és ne lesd dörgésüket!
Ki meghallja, az süket.
s az élet érlökése indul immár.
Most is szilárdul álltál, Föld, ma éjjel,
s megint pihegsz ocsudva lábaimnál.
Kedv gerjedez csüggedt szivembe lassan
és tettre bátorítasz, mintha hívnál,
nagy életet keresni a magasban. -
Kinyílik a világ, közelbe-távol,
vágy vagy harag pörzsöl-e ily gorombán?
Itt a gyönyör, a jaj, mind óriásibb.
A földre nézünk már kétségbeesve,
hogy hűtse lázunk lenn a zsenge pázsit.
A zuhatagnál álmodozva késem,
körötte sziklabércek csorba teste,
ezer vízkéve zúg a vízesésen,
aztán megannyi vízkévét röpít fel
és a magasba tajtékzik mesésen,
de e viharban el-nem-múlva ível
a tarka-tűnő szivárvány elébünk,
majd ködbefoszlón, majd meg rajzos ívvel
s hűs illatot dobál, amerre lépünk.
Gondolkozzál az ember földi tisztén
s hamar belátod, ez a példaképünk:
az életünk is csak csalóka visszfény.
Államtanács várakozik a Császárra. Trombiták.
Mindenféle udvaroncok, pompás öltözetben, be-
jönnek. A Császár trónra lép, jobbján a Csillagász.
kik összegyűltek e porondon,
köröttem áll megannyi bölcsem,
de hol marad kedves bolondom?
a lépcsőnél összerogyott.
Aztán elvitték a kövéret
s nem tudni most, meghalt-e, részeg?
sebbel-lobbal rohant előre.
Oly piperés, oly cicomás,
oly rikító, hogy az csodás.
Elé is állt a termek őre,
kezébe tiltó alabárd -
de itt van, őneki nem árt.
Mi az, mi drága s üldözött?
Mi az, mit vészen áthozol?
Mi az, mit szidsz bú-baj között?
Ki az, kit hívni is tilos?
Ki az, kit mégis hallanál?
Mi az, mit érzel jönni, nos
mi az, mi most trónodhoz áll?
Itt nincs helyén rejtély, talány,
hisz ez e sok úr dolga itt -
te fejtsd meg az ő dolgait.
A volt bolondom, félek, messze ment el,
ülj a helyére, illő komplimenttel.
Hogy jut be a - terembe ő? -
A régi nincs - Eltűnt amaz -
Hordó volt - Ez meg pár arasz.
kik laktok a közelbe s távol!
Most végre jó csillag világol
a nyájas égbolt térein.
De mért gyötrődjünk zaklatottan
e hejjehujja, szép napokban, mikor álarcok színe lobban
s mindannyiunk olyan vídám,
patvarkodó, tanácskozó után?
Ám hogyha így akarjátok ti mind,
legyen a kedvetek szerint!
a legnagyobb és legdicsőbb erény.
Ő az, ki köztünk igazat lát
s a többiek, az istenadták,
akik amott igazságot remélnek,
őtőle várják, adja meg a népnek.
De ah, mit ér, ha gyors az ész,
a szív nemes és tettrekész,
hogy államunk láz, csupa gond
s csapás csapáson túlzajong?
Hagymázos álom az egész
annak, ki a trónról lenéz.
Szörny szörnyre nő, egymásra törvén,
törvénytelenség a jog örvén
és az egész kietlen örvény.
Nyájat vagy nőt rabol ez itt,
oltárról kelyhet és keresztet,
bűnét nem is titkolja, henceg
és nem lakol meg évekig.
Ha panaszos jő, holt közönnyel
bíró ül polcos vánkoson,
már forr a zendülés, özönnel
és a lelkekbe átoson.
Más kérkedik, bűnét dícsérve,
mert cinkosa van szüntelen,
Bűnös! kiáltják a fejére
annak, ki gyenge s bűntelen.
Így omlik a föld szerteszét,
új pusztulást hoz minden óra.
Hogyan lehet itt bölcseség,
mely egyedül vihet a jóra?
Végül az árva, tisztes ember
átpártol a hízelkedőhez,
bíró, aki büntetni nem mer,
maga is csak gonosztevő lesz.
Sötét a rajz és fekete,
de még búsabb szín kellene.
mindenki árt, mindenki szenved,
a fenség veszhet most így el.
Mindenki üt, mindenkit ütnek,
parancsra senkise figyel. -
A polgár otthon ég a dölyftől,
lovag sziklás várán marad,
cselet sző és minket kiböjtöl,
keményen állva a sarat.
A zsoldos pénzt zajongva kérlel,
dühösködik, hogy hol a zsold,
még jó, hogy tartozunk a bérrel,
mert másképpen kereket old.
Tiltsd azt meg, amit mind akar,
darázsfészekbe nyúlsz, pedig
országunk tarló és avar,
mit védeni kell őnekik.
Ha most se csördítesz reájok,
megsemmisül a fél világ,
ott künn akadnak még királyok,
de ők nem bánják a komédiát.
Adónk, amit ígér olyik,
csőben marad, be nem folyik,
Uram, országod csupa skizma,
tudod, kiké a birtokok?
Amerre mégysz, új sziklavár
s független, új életre vár.
Ezen lehet csak sírnotok,
osztottuk a jogot s ime,
ma nincs jogunk minékünk semmise.
Pártokba hinni bús kísérlet,
bárhogy nevezd, mind tönkremegy,
szapulnak-e, avagy dícsérnek,
gyűlölet és szeretet egy.
A ghibellinek és a guelfek
elbújnak és pihennek itt,
ha szól a szomszéd, ki segít?
Szögön nyugosznak rég az elvek.
Aranykapunk bezárva immár,
mindenki gyűjt, kincset kapirgál
magának és a kassza kong.
Takarékosság illenék
s mind több kell az életre még,
házunk szegényes és szűkös,
míg a szakács nem nélkülöz.
Lúd, pulyka, az kerül ide,
vadkan, szarvas, nyúl, őzike,
mivel befoly az illeték,
bár nem tudom, hogy győzik-e.
Csupán borunk, az nincs elég.
Ha a pincénkbe lenn kotyog a hordó
és benne ódon, sárga, bordó
hegyi nedű forr és a bor jó,
nemesurak körömcseppig kiisszák.
Pincéjét a tanács is csapraverte,
hordják borát tálban, kupában szerte
és asztalok alatt vedelnek a borisszák.
Én fizetek és ezalatt
zsidó szorítja nyakamat,
nő évről évre a kamat,
zavar előttem és megettem.
Nem híznak meg a disznaink,
másé az alvó párna mind,
cipóm, amit eszem, már rég megettem.
fény tündököl! - Mért dőlne meg hitem
ott, hol parancsol felség és erő
s a hatalom az ellenség-verő,
hol akarat az úr, az ész, erény
s a fürge kéz, mely tenni is serény?
Milyen csapás várhat trónodra még,
milyen sötét, hol ennyi csillag ég?
de én átlátok - a szitán -
nagyon tudom - mit rejt el ez -
hízelkedik - egy terve lesz.
Ott az hiányzik, itt pedig a pénz.
De nem potyog öledbe szótlanul;
bölcs tudja csak, hogy mily helyen lapul.
Hegyek erébe, rejtett falba van,
veretlenül és verten az arany
s ha kérdezed, hogy majd ki hozza ki:
a természet s szellem hatalmai.
Csak ateista lelkesül ily eszmén,
nagyon veszélyes egy beszéd.
Természet: bűn, s a szellem: ördög,
ők nemzik itt a testet öltött
csúf kételyek torz gyermekét.
Nem! - a császári televényen
két nemzedék harcol serényen,
a trónt e két rend védi bátran:
a lovagok, aztán a szentek,
akik vérezni hadba mentek
s díjuk az Egyház és az Állam.
A nép lázadni sose restel
és zavaros maszlagot ont,
eretnek mind! boszorkamester!
Országot rontani tolong.
Őket hozod sunyin röhögve
e fényes és magas körökbe,
akik rohadtak mindörökre
s legtöbbje esztelen bolond.
Mit nem tapintasz, messzeségbe vész,
mit nem markolsz meg, az nincs is sehol,
mit számba nem veszel, már ködbe foly,
mit nem latoltál, annak súlya nincs,
mit fémjelezni nem tudsz, talmi kincs.
Mit ér e böjti prédikáció?
Ha és hogyan ,ugyan mivégre ez?
Nincs pénz, tehát dologra, pénzt szerezz!
de a könnyű nehéz, nem gondolod?
Csak meg kell fogni, itt hever a részed,
de megmarkolni, az csak a művészet.
Gondold csak el: mikor a megbomolt
félsz űzte a vad emberi gomolyt
s a rémület csikarta és az ínség,
hogy elrejtette holmiját, a kincsét.
Így volt, mikor állt tündökölve Róma
és napjainkig és mindig azóta,
a pénz most is a földbe van elásva
s az a császáré, rámarad, ki másra?
a föld a császár ős-örök joga.
a sátán megfog aranyos hurokkal.
mit bánom én, hogy mint folyik a munka.
hogy honnan, azt nem kérdi a vitéz.
kérdezzétek meg itt a csillagásztól.
Ő lát eget s időt, elillanót.
Mit mondanak ott fönn a csillagok?
bolond, csaló - trónhoz üget -
a régi nóta - régi dal -
súg a bolond - a bölcs szaval -
Merkur követjének kijár a zsold,
Venus nekünk mindünknek kedves itt,
mert anda fénye szemet nedvesít,
a szűz Luna szeszély és rigolya,
Marstól remeg rozoga csigolya,
Jupiter a legszebben csillogó,
Saturnus nagy, szemnek piciny golyó,
mint ércre, rá nagyon sokat ne adj,
értéke semmis, pusztán súlya nagy.
Ha Solhoz Luna, ezüsthöz arany
vegyül, akkor örülj határtalan.
Mindent elérsz és lesz számodra kastély,
kert, rózsaarc, leánymell és kakastéj.
Megszerzi majd a nagytudású jós,
mit senki sem tud, a bűvös tudós.
a szavadat, még most se vallom.
csúf vízió - bús csízió -
csak hangja zúg - De oly hazug -
És ha való? - Úgy is csaló -
csalás tinektek ez, komisz,
de tudtok a nadragulyárul
s a fekete kutyáról is.
Tréfáltok, mert semmit se hisztek,
vagy mindent a varázsra toltok,
de talpatok egyszerre viszket
s torpadva, bukva megbotoltok.