Kosztolányi Dezső: FOLYÓN
fogadj be, nézd, tusakszom,
nézd, testem is mily lángoló,
csókold a mellem, arcom!
- Csiklandva nyúl föl mellemig,
borzongva hűt, lágyan hevít
s ujjong, dalol viharzón.
aranylik és melenget,
elnyúlok a hullámra már
s hintáz, becézve lenget.
Karom kitártam boldogan,
a nyargaló víz rám rohan,
megfog, megint elenged.
Talán hozod a régi
időkből a csodás mesét
s el akarod mesélni?
Futsz mostan ott és mostan itt,
keresni látszol valakit,
hogy elbeszéld te néki.
hol a habok dalolnak,
az tükrözi a lelkedet:
hadd, hogy beléhatoljak!
Belémerülök, szállanék,
de fönn a mély, a tiszta kék
mindegyre visszatol csak.
Csakis a szív szerelme.
Az is saját lángjában ég,
nincs módja, hogy betellne.
Emelj folyóm magasba hát!
Borzongva zúdulj rajtam át!
Itt vedd az életem te!
és hízelegve, kedves.
Vidd boldogságodat csupán
s hullámodon rezegtess
lágy holdat és tündér napot
s ha végre megtalálhatod,
térj vissza kútfejedhez!