Kosztolányi Dezső: KÁNIKULA
zeng a kertből édes ének,
pompázó platánok árnyán
szépelegnek büszke szépek,
a lovagjukkal karöltve
tétováznak s bájjal intnek
híveiknek.
míg vígan ugrál a fiuk,
mind könnyelmű kedvbe flörtöl,
bájos ajkon léha szó
és a parfüm a gyönyörtől
elhaló.
Messze zajt, lovas-dobajt
hallanak s néznek utánuk,
röpke szóra kél a szájuk
s felsohajt.
terhes tettre gyászos átok,
bölcs nyugodtság, csak a tóba
enyhe, jó ma.
eltűn a hajócska már
s ez ütembe becsicserdül
olykor egy nótába kezdő
kismadár.