Kosztolányi Dezső: POGGFRED Részletek | Verstár - ötven költő összes verse

Teljes szövegű keresés

POGGFRED
Részletek

Detlev von Liliencron

ÖTÖDIK KÁNTUS: A KIS FITE

Örök borúján árva életünknek

van egy kastély, neve Château d`amour,

körötte rózsák és nárciszok ülnek,

mesés a táj, mereng a lágy azúr.

Ezer lobogó leng itt - bíbor ünnep -,

mint amikor a szívünk lángragyúl.

S éjjel, ha kékellő a hegy, a pázsit,
márványtornácán Érosz hahotázik.

Párok a lépcsőn, édes mélabúban,

fölöttük a kis amorett repül,

a lugasokon hallgatag ború van,

az ormain ezüst felhőcske ül,

száz hegedűről zsong az éjbe Schumann,

minden terembül, mézes énekül.

És lovagok, sötét páncélba vertek,
őrzik az aranyos és drága kertet.

Fitének hívták... Hópihék borongva

megzörgetik ott künn az ablakot!

Egy új hasábot a parázshalomba,

hadd mondja nékik: tágasabb amott.

Jaj, szét ne dúlja az orkán goromba

zajjal nyugalmam, e lágy hab-lakot.

Nyájas derű árasztja el szobám most,
az tól az álmaimnak puha vánkost.

Fitének hívták... Édes, csöppnyi állat,

mért épp te jössz most, harminc év után,

sok nő közül mért téged invitállak,

mért téged hoz a rózsa-óceán,

mit általúsztam hejje-hujja vágynak

dacával én, vad férfi, vad tusán.

Mondd, mit akarsz? Talán szívemre nyomnád
szegény fejecskéd? S én áhítozom rád?

Fitének hívták... Soha egyszerűbben

nem kezdődött efféle kis regény.

Én lovagoltam a tüzes derűben,

sarlóval állt a tarlón a szegény.

Ő sorba rakja kévéit, derülten,

én meg reátekintek könnyedén.

Még azt se tudtam, észrevett-e, ért-e?
De a szívem már vágyott vágyva érte.

Mi a szerelem? Fényes, égi csillag,

mely fölvilágol, hirtelen csoda?

Emlékezés, mely olykor a szívig hat

s lelkünkbe csöppen messze mákonya,

a héj kipattan, édes magot ingat

s alélt leszel ízétől, tétova?

Nem. Jó vagyok neki s ő nékem. Ennyi.
Az égi lajtorján mennyekbe menni.

Mi a szerelem? Lázas herce-hurca,

bujtó sietség, mely lángokra szít.

Az első csók forró és titkos útja

a villogástól a zivatarig.

Recseg a rengeteg, zihálva-zúgva

fakad a rügy és már a vége itt.

Ami következik, kopott, unalmas.
Polgári bástya, hogy nyugodtan alhass.

Mi a szerelem? Jőjj szívemre, asszony,

reám hajolsz szelíden s én reád.

Megcsókolom kezed, amely virrasztón

lebírta az életszörnyek hadát.

Legjobb barátom, vigaszom, malasztom,

ki lankatag lelkemnek enyhet ád,

ha haldoklom s a kín parázsa éget,
ezt gügyögöm majd: köszönöm tenéked.

Mi a szerelem? Tomboló, egyetlen

nap életünkben, a sötét megyén.

De jaj, csömör kíséri csak, kegyetlen.

Egy sóhaj: ejh, nem gondoltam meg én.

Akárhogy is papolsz nekem, te lelkem,

a Böske kedves, ám unott egyén.

Változatosság kell. És nem merednek
rád rémei a lelkiismeretnek?

Fitének hívták... Ó, te csöppnyi, drága,

orcád olyan vékonyka, sápatag.

Már este átkaroltál, csókra vágyva,

kedveske tündér, karcsú lányalak.

A lóherén égett a hold világa,

jőjj a szívemre, hisz úgy vártalak.

S mint hogyha régen vágytál volna énrám,
épp úgy nyomtad fejed mellemre, némán.

Jut-e eszedbe még, édes, piciny nő,

hogy bujdosunk sok messze városon,

ó, vad-vídám, szerelmetes keringő,

dalunk az erdők fáin átoson

és minden a kivánságunk szerint jő!

Poggfredbe csuktalak el, titkosan,

s míg szenderegsz selyembe, nyoszolyádban,
te zársz el engem, akit én bezártam.

Most itt teremsz nálam, csodás teremtmény,

tekinteted hideg, fagyos derű

száll fátyolodból, itt vagy, szeretett lény?

Dacos, ijesztő, furcsa, önfejű,

lázad növekszik, egyre gerjedezvén,

a hallgatásod babonás, de hű.

Tán egy beteg csillag adott a földnek,
az tündököl oly vészesen fölötted.

Emlékezem, tavasz volt, tompa, nedves,

madárdalok epedtek, lángolók.

Damaszk-tőrömmel játszottál, te kedves.

Mi járt eszedbe, mily tilos dolog?

Villanva fölkelsz: ferde-vad szemed les

s a tőrt ezüsttokjába betolod,

aztán reám bandzsítasz, mint az éjjel,
egy gyilkos égő, tébolyult szemével.

Felcsendül egy gyors, gyermekes kacajka

s borzadva fogtam meg a két kezed,

gonosztevő! mutasd, nincs vér-e rajta

s mondd, a szíved ki ellen vétkezett?

Ki így tekint, az bűnös, sanda fajta,

szívemre sandítottál téveteg.

"Hát el a tőrt!" - kacagva fölkiáltasz
és máris egy virágcsokorba szállt az.

Korsómba hullt, amelybe rózsa lángol,

sárgák övedzik lágyan a pirost

és eltakarva a szines virágtól,

megbújik a halál szerszámja most,

mint kincs pihen és tarka sátorán oly

pompázva izzik minden pici rost.

Te meg nyakamba dőlsz; és mint a csermely,
zokogsz-zokogsz, langy, csevegő könnyekkel.

Fitének hívták... Nincs sehol se mása,

ma sem feledtem szürke-bús szemét.

Lágy szöghaját se, az volt a szokása,

átfogta a nyakam, a szende-szép,

az éke egy pár pirospöttyű zsázsa,

mely színeket hajított szerteszét.

Ily képeket egy festett, Lionardo.
De láttam egyszer: vad volt és kavargó.

Hamburgba a lófuttatásra mentem,

s künn a gyöpön - volt még számomra hely -

pénzt tettem a kicsiny lovakra menten,

nekem a játék örökös delej,

nem is "spóroltam" teljes életemben.

Dehát megadtam árát végre, hejh:

ötven pfennig maradt zsebembe szépen,
reggel segít majd bankárom, remélem.

Pezsgőt is öntöttem föl a garatra

s jártam vígan az utcákon, hahó,

oly könnyedén, gondoktól sem maratva

(épp hármat üt) és látom a fakó

hajnalban a várost, telt kassza, gyatra

nyárspolgárnép van itt, beefsteak-faló.

Minden főváros kusza, összevissza,
mikor a virradat fényét beissza.

A hidak és folyó fölött komorlott

a házak váza - mostan épülők -,

mint minarétek, vagy hatalmas ormok;

egy gyár kopácsol, messze zaj sürög,

felhők csapatja rózsásan tolong ott

s bőg a hajón vadul a gőztülök.

Egyszerre éles szél rohan, a nap kel,
csömörre, fáradt búra jó konyak kell.

Különb gyönyör van-e? Aztán a fürdő,

végül aludni, amíg itt a dél.

Milyen alélt vagyok! A kába, sürgő

jeu megviselt ma. A föld véginél

messzebb van Poggfred s oly közel. A hű nő

mért nincsen itt, ki csak érettem él?

Aki szerencsés csókba, szerelembe,
veszt. Álom ez? Mi? Most én emelem le?

Egy éjszakai kávéházba tértem

s forgott a zagyva, tarka-barka bál!

Selyemfiúk nyüzsögnek itt sötéten

hadács, besugó, szárnysegéd, ki á l,

egy orfeum-ripacs lézeng a térben,

a hadnagy úr civilbe diskurál,

ég tudja, hogy kerültek ők e földre,
vígan tanyáznak, hölgyekkel karöltve.

Szemben velem egy nő, márvány-kisasztal

előtt, mellette a lovag vagyon,

vagy hatvan éves, vén és lomha arccal,

nyakkendőtűje egy egész vagyon.

Ily csúnya pondrót ily tündér vigasztal?

A rózsa árnyékán a ronda gyom.

Megvette a nőt, ára van a tűznek,
ez a világ: öröktül fogva üzlet.

Szörp- vagy bőrügynök, gondolom magamba,

mit bánom én, hozzája nincs közöm.

Inkább a nőt szemlélem, aki anda

tekintetet lövell reám s özön

tüzet dobál, ránézek csók-sugallva,

édes varázskörébe költözöm.

Lelkünk-szívünk izzott és forrva-forrott
s az agg előtt laktunk szerelmi tort ott.

Időközönként egy lopott mosolyka,

ért engem és én is sokat tudok.

Reám kacsint a nő, tüzes gomolyba

fetrengek és már rajtam a hurok.

Kérdéseket tesz, szívem ostromolva,

mind mély titok és én vagyok urok.

A szerelem-bog a nyakamba rebben
s csak ötven pfennig kuksol itt, a zsebben.

Most végre int. Fölkelnek s íme mennek.

Sarkukba. Mit? A kis pár összevész?

Az úr tovább megy. Mi baja van ennek?

Egy pillanat, még annyi sem enyész.

Rossz éjszakája lesz az öregemnek!

Szálljunk kocsiba, furcsa az egész.

Pironkodón kellett szemébe néznem
s bevallani, hogy nincsen semmi pénzem.

A nő kacag s mint két egymásba ömlő,

egymás után vágyó sóvár folyam,

mint tűzpatak, vagy duzzadt-öblű tömlő,

mely szétfakad, vágyunk egész olyan.

Megfulladok! kiált a meggyötört nő,

ég és pokol tusakszik komoran.

Kényelmesen kocog kocsink az utcán,
rímelj reá jobban te, hogyha tudsz tán.

Itt a lakása! Ah, milliom ördög!

Párducbőrök, bronzok, remek likőr.

Forró lemezről lágyan füstölög köd

s orrodba csap a Kiss-me-quick-Odeur.

Amire vágysz, az itt mind testet öltött,

semmit se nélkülöz a joli coeur.

S a hódító hölgy hajlékán felejtem
Poggfredet s jaj a kis Fitét - elejtem.

Egy hétig így feledtem kis Fitémet,

aztán ocsudom a Vénuszhegyen,

el a varázstól, nyügzött lelkem éled,

s Aphrodite vadássza a kegyem,

nem futhatok, ő sír és méla, révedt,

én kérlelem, irgalmasabb legyen.

Gyakran fogadkozom: patvarba, holnap
véget vetek a kis parázs-viszonynak.

Aztán, mikor elmondtam néki este,

hogy indulok okvetlenül haza,

tekintetem kérdezve-kérve leste,

ment, visszatért s egy borzöld és laza,

görög köpenyből bomlott ki a teste

és villogott csodálatos nyaka.

Holló-hajában ékes drágagyöngy ül,
szívem, agyam, erem forr a gyönyörtül.

Zsámolyra ült és úgy hajolt előre,

mellé rogyok és újra leigáz.

Simítja a hajam, búcsúzva s dőre

vak szenvedés ront rám, sötét gigász.

Nem álom ez? A kedves régi tőre?

Felszökkenek, megront az éji láz.

Mert az ajtóban Aphrodite ott áll,
a kis Fite s fehérebb a halottnál.

Nézd, rajta van paraszti viganója,

mint a mezőn, azt viseli megint,

kezében a tőröm - borzalmas óra -,

játszik vele, most nékem egyet int,

bűvölten állok, csak az isten ója,

a csillagokra kancsalul tekint.

Mint tigris ugrik nőmre, a görögre,
egy perc s lehullik az vérben hörögve.

Fitének hívták... Hópihék borongva

megzörgetik ott künn az ablakot!

Egy új hasábot a parázshalomba,

hadd mondja nékik: tágasabb amott.

Jaj, szét ne dúlja az orkán goromba

zajjal nyugalmam, e lágy hab-lakot.

Nyájas derű árasztja el szobám most,
az tól az álmaimnak puha vánkost.

Fitének hívták... Édes, csöppnyi állat,

mért épp te jössz most, harminc év után,

sok nő közül mért téged invitállak,

mért téged hoz a rózsa-óceán,

mit általúsztam hejje-hujja vágynak

dacával én, vad férfi, vad tusán.

Mondd, mit akarsz? Talán szívemre nyomnád
szegény fejecskéd? S én áhítozom rád?

NYOLCADIK KÁNTUS: CSILLAGRÓL CSILLAGRA

A keselyű az életem unalma,

éjjel hiéna, nappal keselyű,

a torka ásít, hogy mindjárt befal ma

s én ásítok, mert minden keserű,

nem is csodálnám, ha örvénybe csalna.

Mit énekelsz, Szirén, bús énekű,

miért dalolod a halál danáit -
ki nehezül vállamra, mint a gránit?

Felugrom és úgy meredek előre,

megdermedek, állok, mint a cövek:

bronz-színű kis zekét visel a dőre

és rajta kék, boglár-csatos övet,

gyémántos álom az öven a tőre,

a fénye hozzám surran és követ.

Lázálom? Honnan? Úgy beszél, amint mi,
a szavait hűsen tagolva hinti:

"Nem ismersz? Most jöttem a Sziriuszból,

hogy kisleányod nyomban elvigyem,

kit földi csókotok a bűnre unszol.

Add nékem! Elloptátok irígyen!

Enyém lesz ő, erővel, minden áron,

mert megparancsolták nekem, ígyen."

Mit mondasz? Őrült vagy, szegény barátom?

Állj! S máris az ajtóhoz pattanok,

a rés előtt a karomat kitárom.

"Hozhatsz zsinórt, reteszt és lakatot,

én kikacaglak tégedet, te gyáva

és az, akit megérintek, halott"

Benéztem a szemének bús fagyába

s irtózatos! úgy rémlett, mintha két cső

kígyózna hátra, mélyen az agyába.

Ha még tovább nézem, ez lesz a végső

percem, de a térdemre leesem

s hallom szavát, mely egyre árad és nő.

Reám hajol. Szívemnek vére sem

mer folydogálni, a bíbor, a bolygó

s hallom szavát, dalolni csendesen:

"Hogy lányod elhivom, az néki oly jó,

az égbe röppen. És te küzködöl?

Borzongsz? Figyelj hát a szavamra, golyhó:

A föld csömörletes pöcegödör,

nehéz verejték, sár és trágya piszka.

Semmitse ér, csak kínoz és gyötör.

Az élet: az jaj és baj, össze-vissza.

Hiszen tudjátok. Vágyatok el-el

innen, hol a száj könnyek nedvét issza.

Szavunkra jajgatásotok felel,

és meztelen, bús karotok leverten

nyujtjátok esdve az éterbe, fel."

Hallgattam. Hallgatott. A rengetegben

bús sejtelem fuvallt át elhalón

s arcába nézni most sehogyse mertem.

Tovább beszél s a szava borzalom,

egyenként estek rám, akár a csöppek,

és beledermedt az egész valóm:

"Nem értek a vadállatoknál többet,

ti emberek! Rongyházi csőcselék!

A kapzsiság a szívetekbe töpped.

Csak hatalom kell nektek és elég,

aki szegény, mint disznó él a sárba

s a gazdagé a fény, a nőcseléd.

E posványban serdüljön fel az árva?

Lányod miénk! Mert ő a kincs, arany.

Engedj! megyek! szobácskájába vár ma!"

Tovább lökött, megadtam így magam,

acél-erőm, éreztem, letiporja,

én, lenge árny, követtem hangtalan.

Az anyja szendergett már lanyha-tompa,

adó szerelme szűzi templomán.

Csendesdeden folyt vérének bíborja.

Gyűrt ágyikóján könnyű, halovány

csipkékbe látom lánykám pici testét,

rózsás angyalka védi tétován.

A lány piheg. Ocsudik és repes még.

Karját kitárja, vágyva, reszketeg.

A legpirinkóbb, édes, drága Fenség.

Talán biz az apjának integet?

Nem, meg se lát: Őt nézi, boldog isten,

a fényruhás és furcsa Herceget.

Keccsel hajol előtte meg a kincsem,

utána kap s a férfi hidegen

mellére fogja és egy szava sincsen.

A lányomat! Rám néz az idegen,

nyakára kulcsolódik rózsa-ujja,

nem - nem lehet - s elernyed idegem.

A kardomat! És hörgök, lázba fújva.

A győztes áll. Átfogni. Visszaránt.

Ráugrom - és lehullok róla újra.

Agyam a téboly fogja, mint a pánt,

láncokba verve fekszem, haloványon,

hiú a kérés, a harc egyaránt.

Az összes alvókat fölkiabálom;

Gyilkos! Segitség! Ébredj, Anitám!

Megmentem őt, bár jönne a halálom.

De csöndesen halad a vad titán,

s nevet, hogy arcom fájó és haragvó,

az anya alszik s álma lágy, vidám.

És közben eltünt lánykám és a rabló.

Soká feküdtem eszmélettelen,

ez éjszakán, majd lassan fölocsudtam,

és kinyitottam tágra a szemem.

Az ablaknál vigyázok elborultan.

Mit is tegyek? Fönn csillaghímes ég

és messze fény remeg a Sziriuszban.

A lelkemen borzalmas nehezék,

ha most repülni tudnék. Hol a tolvaj?

Tán megtalálom az erdőbe még.

Lihegve járok a hegyoldalon, jaj

lélekzetem elfúl, itt egy gyepágy,

két halvány márvány-szfinksz, befedve
lombbal.

Két tujafa, az ága enyhe, lágy,

távol keletről hozták ide, kedves

haptákban áll mindkettő, égbe vágy.

Körötte törpe korlát, sűrű fenyves

veszi körül, miként szilárd garád.

Hogy erre még a kósza szél se repdes.

Itten virrasztottam sok éjszakát,

e hely a rejtély és titok tanyája

és sok mulasztásért ér itt a vád.

A cipruson, szfinkszen tejszínű pára,

a téli holdfény élesen dereng,

mit enyhít a bokor s a cserje fájva.

Egy furcsa fickó ül merengve lent,

a lábait keresztberakta szépen.

Ki vagy te? kérdem, mért e néma csend?

Ő vigyorog: "Ha tudni vágyol éppen,

sürgönyhordó vagyok, nemes uram,

a csillagok közt loholok e téren."

Csillagsürgönyhordó vagy, csakugyan?

Röpíts az égbe, vígy hamar magaddal

a Sziriuszba! Mint a szél suhan.

"Csitt, monseigneur! A nyelved jaj de vagdal.

Oda csak holnap érek, édesem,

sok dolgom addíg, várj sorodra, halkal.

Az Óvatosság Csillagát veszem

előbb utamba, majd a Fecsegőkét

s más csillagokat az éterbe fenn.

Ha várni tudsz s kissé lehűlni főkép,

veled teszem meg égi utamat

s a Sziriuszra is kerül idő még.

De megfogadd, vidéki, jó alak,

hogy az úton követsz majd csöndbe, tűrve

s nem orrolsz, hogyha csillapítalak."

Megígértem, hogy enyhítem e fürge

vágyam s keményen állom ezt a szóm,

nem sürgetem, ha száguldunk az űrbe.

Máris repültünk, büszkén, szabadon,

az Óvatos Csillagra felszökell ő,

melynek körképét, ím, alább adom.

Zsákokba varrva lógtak itt a lengő

gallyak hegyén a bűnös emberek

s himbálta őket a langy, könnyü szellő.

A szájokon tiltó ujjuk remeg:

hallgatni kell, örökre, mindörökre,

csupa farsangi tréfa e berek.

Itt csüngött Moltke is, e kajla körbe.

Bölcs hallgatás köti az óvatost,

másképp elveszti a versenyt, letörve.

E csüngés nékem únt és buta koszt,

nincs maradásom szótlan népe mellett

és vágytam innen más világba most.

A vezetőmet hajszolni se kellett,

a Fecsegőknek Csillagára ring,

hol a fogak közt locsi-fecsi nyelvek.

Egy szög veri keresztül sorra mind,

úgy, hogy e percben már senki se nyelvel,

hallgatnak hebehurgya társaink.

Szívük tele méreggel és keservvel,

a szájukat most be kell fogniok

és ajkukon egy árva szócska sem kel.

Titokszegők e furcsa kóficok,

most vezekelnek. Menjünk gyorsan innen.

S a szárnya indul, rebben és riog.

Egy-kettő, célhoz érkezünk el, itt fenn

szemünk elé egy nagy mező terül,

hol házak állanak, egyforma stílben.

Mindegyik házban egy emberke ül,

majd mind öreg, a férfi és az asszony

s az arcukon közöny, kelletlenül.

Az estbe néztek, búsan és virrasztón,

mely haldokolva lassan lehajolt,

elégedettség ül mindegyik arcon,

szívükbe nincsen érzés, puszta holt,

se gyűlölet és szeretet se lobban,

még egy kis ábránd szózata se volt.

Tovább repültünk nyüzsgő csillagokban,

s tiszafás kertbe értünk azután,

mely hűs tavaszban fürdőzött nyugodtan.

Gót bronz székekbe, melyeknek furán

magas támlája felnyúlt, ült szelíden,

sok, végtelen sok kedves, ifjú lány.

Halottak voltak. A lágy ajak-íven

gyönyör remeg. Tizenhat évesek

s egy elnyomott sóhajtás sír a szíven.

Hajukra lágy mák-koszorú esett,

boldog halottak, boldog altatója.

Csókon merengenek az édesek.

Itt látom a leányt, pünkösdi rózsa,

mint kisdiák szerettem egykoron,

koporsójába porladoz azóta.

Mint régen, úgy szendergett, álmodón

kis egyszerű és ártatlan ruhában,

érette égtem hajdan lázkohón.

A homlokát az álomnál puhábban

megcsókolom és tágra nyíl szeme

s a karja átfog és karjába vágy van.

Lassan hanyatlott a pillája le,

a karja visszacsuklott és sötét lőn,

élettelen volt, bús, mint eleve.

Részvéttelen ösztönzött a kísérőm,

a könnyeimbe szólt az öntudat,

s továbbmegyünk az utunkon, sötétlőn.

A mélybe hullunk, hattyúk, vadludak

között repülve: ó, már itt a földgömb.

Hiéna-csillag most felénk mutat.

És a szelíd ludak lármája földöng

a vadludak után: a bús űrön

ez volt legelső testvéri köszöntőnk.

Hallják a hívást. Tombolás, üröm.

Sivár, kegyetlen, összevissza lárma

s átok süvölt, alig-alig türöm.

A pára burka oszlik, szerteválva

és tompa fény sugára szálldogál

egy járda sok-sok apró utcalángja.

Aztán előttünk egy nagyváros áll.

Csömörletes bűz, bosszantó tetemszag

csap fel reánk, kietlen és kopár.

Az uj képet mostan szemlélhetem csak,

vadság, gyilkosság, távol és közel

a vérem elsápad, szegény szívem vak.

El innen, az iszony már átölel!

Nem, nem birom e fájdalom tüzét, nem,

el innen, el, e szörnyű völgyből, el!

A zaj után csönd dermed észrevétlen,

szállunk éjjel-sötét erdők fölött.

Poggfred remeg fel csöndes pára-fényben.

A régi mentsvár, édes és örök,

Anita az ablaknál bús borúban,

kezét tördelve sír és könyörög.

Látom haját lobogni szomorúan,

az Istenhez leányunkért kiált,

hallom a hangját, melybe szörnyű bú van.

A vad gomolyból vezetőm kivált

és eltűnik a sajgó, földi kínpad,

szállunk, elhagyva a sebes sirályt.

Csodálatos csillagvilágok ingnak,

mint tüzijáték és sebes kerék,

tűzzel sodorva kóbor útjainkat.

Itten megállunk most egy percre még.

Ikercsillag: ezen sok szűzi lélek

remeg, ki jó volt, jámbor és derék.

Gyermekdeden szolgáltak a szegények,

Istenbe hittek, hívogatva "Őt"

szívükbe tiszta, bölcs, nemes hit éledt.

Egymásba bámul álmatag szemök

és meghajolnak és bókol a pálma,

akárcsak egy-egy drága nő előtt.

"Ave, pia anima" lelkük álma.

Új csillagon vagyunk, hol csönd honol,

és szürke eső hulldogál szitálva.

Az ember itt mind oly sötét, komoly,

vonásukon szelídség és lemondás,

öröm, vidorság nincs sehol, sehol.

A homlokuk a bánatuktól pompás,

nincs több csalódás, ábránd, őrület,

elmult a jaj, a baj, a földi rontás.

Aztán továbbmegyünk egykedvüleg.

E csillagon tanyáz a sok filiszter.

Ó, a sivár és podvás lelküek.

Sör, politika, kártya. Mit se tisztel

e nép, ezek a semmiháziak

s csupán a bárgyúnak jut erre díszhely.

Új csillag, rajta egy új égi had:

ezek a földön mind, mind tönkrementek

a bajvivások és tusák miatt.

Tört szárnyaikkal hulltak le a szentek

s átlőtt homlokkal látok itt sokat.

Mert útjuk állták aljas regimentek.

Hogy ismerem nemes panasztokat!

Sosem értettek titeket a barmok

s megölt a csürhe, mely komisz, rohadt.

Isten szolgái, akik jót akartok,

csak éljetek, itt zsandár nem kínoz

és tiszta lángokat gyújt ez a csarnok.

Itt nem gyötör már többé semmi rossz,

a vad varangyok, a kontár művészek,

járuljatok az ég kapuihoz!

A napotok dereng az éjbe, részeg

bolygó, a Sziriusz. Hamar oda.

Tán visszaadja lányom e szent fészek.

Megérkezünk. Elámít a csoda,

tündéri fénnyel ékes itt a reggel,

ilyet a földön nem láttam soha.

A dombokon szivárvány-ív remeg fel,

jön a menet: egy orrszarvún elől

imádatos, nyájas mosoly-szemekkel

a kisleányom. Jobbra-balra dől

kezéből a virág, amerre járdal.

Hogy fölnevelte e lágy anya-öl!

Csodálatos nép megy a réten által,

kék-zöld színekkel, cifra, mint a páva,

beláthatatlanul sok-sok virággal.

Néztem lányom szemébe, bús fagyába

s irtózatos! úgy rémlett, mintha két cső

kígyózna vissza mélyen, az agyába.

Ha még tovább nézem, ez lesz a végső

percem, de, jaj, megmentlek, gyermekem,

a rém hiába acsarog fel és nő.

Az orrszarvúra ugrom! Végtelen

várás! Tusa! Kacaj! Egy bús öröklét!

A tenger! A hercegnő! Jaj nekem --.
-------------------------------------
Felébredek, a langyos kályha öblét

érzem Poggfredben, künn a hó fehér

s a szörnyű álmokat vadul ütöm szét.

Halotti csönd. Kapirgál egy egér,

a szél kopogtat, rázza künn az ajtót,

bolond lázálom, egy batkát se ér.

Felugrom a székemből és sóhajtok,

egyszerre a másik szobába termek,

az anya alszik, bámulom az alvót:

és karja közt ott szendereg a gyermek.

HUSZONNYOLCADIK KÁNTUS:
A GYŰLÖLET

Az ellenségnek szól e vers-parancsom:

dögöljetek meg fagyba, vízbe, tűzbe!

Botoljatok a sírba egy narancson,

hajrázva nézem végig én, a büszke.

Az orrvérzésetek halálig tartson,

vitustánc rángasson, pokolba űzve!

Egy rocska moslék szájatokba dőlhet
s nem bánom, egy tüsszentés is megölhet.

A gyűlölet Lucifer és Diána
fia és bátyja ő a szeretetnek.
Tüzes trónon kiáltok a világba,

te ronda dög, gyűlöllek és gebedj meg.

Ha a halálba kushadt, hát utána,

Charon lapátjával még fejbe verlek.

Ezt (sajnos!) el kell rejteni gyakorta
s az óriás érzés így törpe-csorba.

A gyűlölet fönséges, szent a perce,

mikor cikázik, fölbizseg a posvány

s amint villámokat szór, ölve-vesztve,

a földet is üdíti, letaposván.

De az "okosság"-tól e vad szekerce

eltompul és a kis harag oly ocsmány.

Bismarck szavát mondom kevély gyönyörben,
a nagyszerűt: "Egész éjjel gyűlöltem."

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem