Madách Imre: A csapodár átka
Ma ezt veszed fel, holnap mást kívánnál,
Amint szeszélyed súgja, s azt hiszed,
Hogy néked az mind, dőre lányka, jól áll.
Ez egykor oly fehér ruhát magadra,
Bár azt feledve új gyönyör között
Régen pihenni lökted a porondra.
Jobb annak ott pihenni elfeledve,
Napsúgarakból volt az szőve, és
Most lássam az idők mocskát felette ?
Szerettél egykor őszintén, leányka,
S bár Isten rendelé, hogy elfelejts,
A csók, mosoly igaz szívből lőn adva -
Mint akkor, úgy hullámzik Éva-kebled,
Azt látom, óh, hogy amidőn hivék,
Hogy akkor is csalatkozám tebenned. -
Kacér mosollyal mit csábítsz felette ?
Nagy a világ győzedelmidnek, miért
Nyúltál szentségtörően e kebelbe? -
Mely új olajjal ujolag föléled,
Hogy büszke termeken ragyogjon, úgy
Veled szerelmet, lány, én nem cserélek.
Jár fel talán majd megvetett szerelmem,
És eltiport üdvét követeli,
Melyet mosolyogva esküvél te nékem !
Ugy puszta szív lesz átkod is, leányka,
Te nem tanultál, csak tetszelkedést,
Közted s szíved közt hízelgő had álla :
E had, szived kietlenét megérted,
És életúntan és örömtelen
Nyugalmat esd, csendet kér árva lelked;
Mint szótlan gondolat, gyümölcstelen fa,
Testetlen lélek, árván, hontalan
A semmiség örvényében bolyongva.
Hideg halottjait leled a multnak,
Míg ólomsúllyal a sír hantjai
Siratlan puszta kebeledre hullnak.