Madách Imre: Vadrózsák
Kábulás és mámor, semmi más,
Mint ha bánatunkat hogy feledjük,
Részegítve jár az áldomás,
Felzengünk egy pajkos éneket,
Elcsitítni véle azt a sírót,
Mint a dajka a kis gyermeket.
Mely a téli éjben pislogat -
Elmelegszünk nála, hajh de éltet
A pásztortűz semminek nem ad -,
Elhalványult minden fényeden,
Betöltéd a földet, s ámulattal
Új ragyogványt láttam mindenen.
Érzém, árván, hogy nincs semmi sem.
Szerelem szent lánca a mindenség,
S benne mink is egy kicsinyke szem. -
E kebel vadon zengő dalát,
Képzetemben minden e világon
Oly dicsően szelleműle át.
Hogyha most hideg maradsz, leány ?
Mért tanítál meg forrón szeretni,
Hogy kacagjad kínomat csupán ?
Hidd el, néked jobban illik az,
Megdöbbent talán a nagyszerű tél,
De mi bájol, az csak a tavasz.
Hogyha általlengi ideál,
Nem mozdul mégis szívünk, hiába,
Mert rokonvilágra nem talál.
Szül, hevével el nem égeti,
Egy-egy harmatcseppet küld reája
És a lankadót felélteti.
Nem hull rája, e kebel elég,
S e neked nyíló érzésvilágot
Tán kár lenne elrombolni még.
Durva bérc kegyesb, mint kis szived,
Akit Isten is már ízről-ízre
Szerelemmel átmelengetett?
Bájt hiába mért pazarla rád ? -
Ládd, ha nemmel válaszolsz szavamra,
Vígaszt nékem az a szikla ád.
Azt mondá, hogy engem nem szeret.
"Szeret" a bérc így felel enyelgve
S felüdíti lankadt lelkemet.
Sorsom oly bús, sorsom oly kopár,
Hű szerelmem a hideg leánytól
Viszonzásra többé nem talál.
Gúnyol-é vagy jobban ismeri
Édes titkát a leánykebelnek,
S szebb jövőmet jósszó hirdeti?
Mint minőt te játszol szüntelen,
Tán jobban szeretnél, ah, de ilyen
Lángoló szív arra képtelen.
A nagyot, ha elrejted, megöl;
Ily sebem van, s hogyha rejtenem kell,
Meghalok, hidd, szenvedésitől.
Aminő van néked híveden,
Megtanítanálak, hogy mi kín, ha
Választottunk oly érzéstelen.
És szenvednék ismét általa
És szenvedném mind a kínt, amellyel
A hidegség téged sujtana.
Sorsom élet-é avagy halál ?
Mondd ki, mondd ki, bármi az ítélet,
Benne lelkem megnyugvást talál.
Mennyet, poklot, mindegy már nekem,
Szűnjék a sors szörnyű vajudása, -
Ami jő, megadva viselem.
Bú s remény közt a kétség megöl,
Eddig tart erőm, itten hivék célt,
Vidd tovább még, és keblem ledől.
Hol van a pajzánkodó szeszély?
Hisz te egykor egy kicsiny virágban,
Lepkeszárnyban örömet lelél. -
Pillantása messze-messze jár,
Mint hajósé, aki tornyosúló
Felleget s partot kétkedve vár.
Mint virág az őszi szél előtt ?
Bizalommal hajlottál szivemre
És mosolygó arccal azelőtt.
Míg szived sebesebben dobog ?
Tán szivednek titkos vágyu álma
Az, mely bájjal tükröződik ott?
S hajnal arcod pirja rajta, lány,
Boldogság hajnalja, s mégis a szív
Nyúgalmának alkonya talán.
Az szívedben kincset árul el.
Süsd le, süsd le, óh már mind hiába,
Szívem új, több-több tanúra lel.
S újat nem teremt többé az ég,
Csak ha a természetben tavasz van,
Vagy nőszívben a szerelem ég.
Nem fellegzi már be e kebelt,
Mert belőle szívárvány gyanánt a
Szerelem nyujt édes békejelt.
Óh leányka, honnan, honnan ez?
Hisz különben ember e világon
Üdvöt csak hosszú harccal keres.
Mit mocskított volna ily salak,
Láttam lány vagy, ez nekem elég volt,
Mert szerethetsz és imádhatlak.
Más tetszik, ha ez s az rajta szép,
Rajtad arc, haj és szemek világa --
Nékem bájos, merthogy a tiéd. -
Kék-e a szem, avagy éjsötét,
Azt tudom csak, a kedves egészre
Fényt az üdv legszebb sugára vét.
És e szív azonnal megtalált,
Amidőn nálad, mint régi kedves
Ismerősnél, meglepetve állt.
Istennél csak egyet alkotott,
És hogy újra feltalálja egymást
E világon, ketté vált legott.
Vágyó hévvel nyugtot nem Iele,
Míg lelkedben azt most feltalálta,
S önmagának jobb felét vele.
Még előbb, mintsem megláttalak,
Édesarcú álomképeimben,
Tiszta lánggal már imádtalak.
Kebeledre, hogy hűtlen leszek,
Nincs korán azt teljesítni, amit
Rég végeztek a nagy istenek - -
Keblem oltár, melyen képed áll,
És kivűle az egész kebelben
Semmi, semmi más helyt nem talál.
Borzadok, mi űr maradna ott,
Isten s emberektől elhagyottan
Mint egyházból elpusztult romok.
Istenünknek rendelése az,
Azt tanítja ég, föld, csillag és szél,
Azt tanítja rózsa és tavasz.
Tőle jő minden, szűmben mi jó,
Érdemes lehetni birtokodra
Küzd e szív, e fáradt harcoló.
Szűm hiú, hamis bálványai,
Éretted tanultam még az Istent
Is hálásabban imádani. -
Embereknek száz alakra tép,
Mert nem bírja a dicső egészet,
Áldásos erős egy istenség.
Rózsakoszorúban tiszteled,
Én kereszten vérző képletében -
Óva áll ő mindkettőnk felett.
Mert a láng, melyet közénk lehoz,
Nem fér e földnek gyarló körébe
S visszaküzd az üdv sugárihoz.