Madách Imre: Boldogság és szenvedély
Szirt-éleknek zúgó csermelye,
Benne forrongó, de vad erő van,
Mely megdöbbent, útját futva le.
Mely szelíden, lassan folydogál,
Csillagocskát tükröz síma árja,
És mellettem part virága áll.
Melyet a szél mennydörögve űz,
Míg keblében óriási harc fő,
Vad sötétség s szentelt égi tűz.
Mely gyümölcsét híven érleli,
S bár a nyár körül már nem ragyogja,
Fergetegjeit sem ismeri. -
Mely dühöngve nyargal házakon,
És előtte fény, utána romlás,
Visszarettent s mégis vonva von.
Mely a szentelt házoltáron ég,
Biztosan melenget s együvé fűz
Kis körében csendes házi bék.
Bömböló ár, tűzvész és vihar,
Mint a síma víz, ősz hűs sugára
És a láng, mely házoltáron áll;
Mégis, mégis az emlékezet,
Róluk őszi nap kis tűz körül ha
A megbékélt boldogság cseveg.