Madách Imre: Szeret hát
Kötelesség, természet küzd szivedben,
Akármelyik győz is, leroskadasz,
A néma ajk mozgása súgja nékem.
Ha újra játék, mit velem űzesz csak,
Mert hogyha szép szemedbe nézhetek,
Megőrülök, ha azok is hazudnak.
Amelyet egykor oly epedve vártam,
Szép ajkaidról csendesen lezeng,
A poklot bírja rejteni magában.
Vagy mért nem ád erőt azt elviselnem ?
Búm meg nem ölt, hogy kínzzon, s a gyönyör
Kínozva öl meg, hogy kéjét ne érjem.
Midőn ellöktem azt már mindörökre,
Most adja karjaimba kedvesem,
Midőn mély sír tátong köztem s közötte.
Nyugodt valék, mért jöttél mint szeráf, most
Felrázni a réghúnytak álmait ?
Hisz új lemondás rám újból halált oszt.
Egy édes percet még lefolyt időből,
Vagy álom volt-e minden szenvedés,
Mely elválasztott kedvesem szivétől ?
Nehéz alakjai mind szétfolyának.
Eltűnt a tér - el a nehéz napok,
Karomban, óh, te egyedül maradsz csak ?
A sírba, mit köztünk ember nyitott meg,
Téged, kit a nagy ég adott nekem,
Szent zálogáúl végtelen kegyének?
Ki jégkebellel a szívnek szabályt írsz,
Szénát kaszálsz lelkünk virágiból.
De kárpótolni egy mosolygást sem bírsz.
Egy isten ütne pártot ellenembe,
A poklot és bűnt hívnám frígyesül,
De rólad, óh nő, mégse mondanék le.
Érettem azt a nyomorú világot,
Ki a világért egykor elhagyám
Szerelmed, ez egyetlen boldogságot.