Madách Imre: A rab család
Csendes nyári éjszakán,
S mormogó dallal törik meg,
Rejtélyes tündéri ének,
A part tarka kavicsán.
Lent lángképe a vizen,
Fent dalos daruk repűlnek,
Lent az illatos szellőnek
Szárnya suttog csendesen.
Sugár tornyu büszke vár, -
Kúpja csillog, dús arannyal,
Tűkörsíma a márványfal,
Benne tán az éden vár.
A hajós nép zajg, örűl,
S rejtélyes szellem beszélget
Nyugodalmat és szerelmet
Fent az árbocok körűl.
Láncra verve ifjú s lány,
Velök a vén ősz családfő;
"Elhagyál tehát, teremtő !"
Mond, s felhő van homlokán.
S ablakán mi lant az, hajh ?"
Mond a lány. Testvérid dalja,
Rabságukban meggyalázva
Isten s honhoz szent sohaj !
Mond az ifjú, lánc vagy kard?"
Bajtársidnak cseng bilincse,
Rajtok a harc nem segíte,
S szolgaságuk tartva tart.
Mond a lány, óh rettegek !"
A vén nem való dologra,
Istenét meg nem tagadta
Az, kit ott megöltenek.
Hogy kigyult a láthatár.
Kis falunknak szentegyháza.
Legalább meg nem gyalázza
Hamvát a hitetlen már.
Gondolatban, szótalan,
A vén gondol Istenére,
A leányka szerelmére
És az ifju - harcba van.
Mond mindhárom s összenéz;
Értik egymást. A vén áldást
Ad, a lány csókot, nem bír mást
S tőrt szorít az ifjú kéz. - -
A rab-hölgy még énekel;
Dalja fentszáll és a darvak
Tőle messze elmaradnak,
Mert Istent s hont üdvezel.
A tengerbe zajtalan,
"Isten, mond, könyörülj rajtok !"
Aztán búsan néz utánok
S elfelejti csakhamar.
Változatlan máig él.
Habsírján a kis családnak,
Elpusztult helyén falvának,
Nyom nélkül sír el a szél.
Lent lángképe a vizen,
Fent dalos daruk repűlnek,
Lent az illatos szellőnek
Szárnya suttog csendesen.