Madách Imre: A vén dalnok
Ismerék a jó vén dalnokot,
Nem volt ott lány, nem volt ott ifjú, aki
Tőle egy-két szép dalt nem tudott.
S eltűnt, merre, senki sem tudá.
Ámde dalját a figyelmes visszhang
Még soká, soká visszhangozá. -
Vidám gyermekek vevék körűl,
Hátrább ifjak s lánykák elmerülve
IIallgaták őt ernyedetlenűl.
S büszke volt az, melyben megpihent,
Szívből jött szó és egy serleg jó bor
Vidítván fel a dalnok kebelt.
Jól tudá, hogy néki fájna az,
A dal szivének volt szent virága,
S pénzért nem virúl fel a tavasz.
Fürtje ősz volt, arca bánatos,
Ámde dalja, bűvösen merengő,
Ifju, megható volt és zajos.
Félve, mint sas, mely szárnyat próbál,
S mindég jobban terjedt, mint a tűzvész,
Feljebb tört, mint sas, mely naphoz száll.
Szétárjadt a hallgatók között,
Minden arc kigyúlt, mély hallgatás lőn,
Mintha Isten zeng felhők felett.
Fényesekről, mint tündér rege,
Aki hallá, vért látott omolni,
S fentebb járt az ifjú kebele.
Búsabbról mint koldús útfelén,
Aki hallá láncot vélt csörögni,
S könnyek ültek a leány szemén.
Arca bús lőn, mint a sírhalom,
Melyen az éj rémes órájában
Élet volt s most ismét nyúgalom.
Ifjú arc és ifjú lángkebel,
Csak midőn körülnéz s lány szemében
Tiszta gyöngyűl részvétkönnyre lel,
Mint vihardús barna fellegen
Szent villám, mely felragyog percekre,
És legott még barnábbá leszen.
Férfiakká lőnek gyermekek,
És a szolgaság gyalázatának
Napjai végre beteltenek.
Üsszeérez, együtt tesz a nép,
S a pokollal és a zsarnoksággal
Harcot vívni elszántan kilép.
Bőg az ágyú, zeng a trombita,
S mindezen túl a lelkes csapatnak
Égig harsog büszke harcdala.
Mostan érti csak meg igazán,
És mely akkor álmait hímezte,
Tettet költ most a harc piacán.
Égő arccal harci lantot ver?
A vén dalnok, s elhaló dalára
Győzelem rivalgása felel.
Arca oly hideg, mint sírhalom,
Melyen az éj rémes órájában
Élet kelt s most ismét nyúgalom.
Hallja dalját, érez könnyeket,
Mint kigyúló meteor mosolyg még,
Hálát suttog és keres eget.