Madách Imre: Csatár és Vilma
Menj, menj, bajnok, Istenem veled,
Hogyha győzesz, úgy szerelmem ad bért,
Hogyha elhullsz, Vilmád is követ."
Zúg bár a török hadnak dühe,
Nem hall mást Csatár mint e nehány szót,
Mellyel búcsuzott szerelmese. -
A hazáért küzdő bajnokok,
Búsan áll Csatár köztük, szemében
Az elestek vajh mi boldogok.
Győzelem reménye van velek,
S ő sem kér kegyelmet, csak halált kér,
Hej, de a győztes nem adja meg.
A halál, fogadja szívesen
Szent ügyért azt, míg rabúl az élet
A legsúlyosb büntetés leszen.
Hajtja a még nem görbült nyakat.
S gúnyúl a legyőzöttek kezébe
Rabszolgák sorában fegyvert ad.
Nyargal a szél halvány holdsugárral,
Téli éjjel fényárban ragyogva
Mint zajos kisértet büszke vár áll.
S vad zenéje részeg örömöknek,
Kapujánál őr gyanánt Csatár áll
És agyában zord eszmék kerengnek.
Van, s vitéz török vezérnek násza,
Bús Csatár, mert benne két halott van :
Vilma képe s elbukott hazája.
A basának számos szolganépe,
Ott zenélnek, míg Csatár kövülten
Néz csak, néz csak a vár erkélyére.
Áll mellette mosolygó arája,
Ah, mi látvány nyíl Csatár szemében,
A hölgy nem más, mint kedves Vilmája.
A szabadság legdelibb vitéze
Tartott érdemesnek átölelni,
Tartott méltónak nemes szivére,
Ellenségének hajol csókjára,
S gyermeket fog szűlni rab hazában
A hon elnyomójának számára.
Melyet kebeledben sejt a férfi?
Óh, ezek hát a nőszerelemnek
Délibábként csillogó erényi ?
Hős Csatár, avagy semmit sem gondolt,
Nem tudom, hallá-e a zenét is
Vagy csak a vészt, mely lelkében tombolt.
A szép Vilmát kétszer célba vette,
S mintha nem találná érdemesnek
A halálra, újra csak letette.
"Hogyha elhullsz Vilmád, is veled mén" .
S nem kivánt az álnok hittszegővel
Nyugalmat sem túl a sír örvényén.
S megbékélt lelkem lent megzavarjad.
Mond Csatár, nekem boszú, halál kell."
Egy lövés most, s a basa leroskad.
Kárörömmel rontó szolgahadra,
Hisz előtte áll most jó barátként,
Mit régtől epedve kért - halála.
Mit tesz ő, ha könnyeit letörli ?
Majd néz új imádót, aki akkor
Lesz győztes, ha gyásza ki fog telni.