Madách Imre: Erős akarat
Itt vagyok honn", - szólt Bogdány vitéz.
S a lovas csapat, mely őt követte,
Meglepetten, bámulattal néz.
Eltarolt mező és pusztulás,
Míg középen, a hajdan erős vár
Most füstölgő barna kőrakás.
Büszke váramat itt hagytam el,
Mit szemem belátott, mind enyém volt,
S mindenem szépen virúla fel.
Lettem volna, kincsem halmaza
Mind letörpűl egy virágom mellett,
És e bájvirág Bertám vala.,
Jó, minő az áldó napsugár,
Irigyelt maga a boldogság is
S most mind ennek sírja itten áll.
Könyörűlet enyhülést nem ad,
Menjetek szét, Istenem megáldjon,
Miért osszátok ádáz sorsomat.
Engem, többé nem visz harci mén,
A száműzöttnek örömpohár nincs,
A barátságnak meghaltam én.
Keblem e helyen nyugodtan vár,
Nem fog az, mert nem akar meghalni,
Míg rettentő vérboszút talál."
Mintha nézné egymás éveit,
Két várúr állott egymással szemben,
Meggyalázni vágyva ellenét.
Mindenikre frígyes had figyel,
És az ügy, melyhez egyik szegődik,
A másikban ellenségre lel.
E két szív egyben találkozott,
Hős Kocsárd tündéri magzatának
Mindkettő szerelmet áldozott.
Mint virág imádja a napot ? -
A nap a virágot választotta,
Bogdány bán volt és meghallgatott.
Aba ellenében Péter állt,
S a német császár, zsoldos hadával
A hazán végig pusztítva járt.
Ő, ki fényes trón miatt vivott ?
Mit gondoltak azzal hívei, kik
Gazdag díjat, zsákmányt vártak ott?
Mert Bogdány Abához hű maradt,
Érzé mindkettő, hogy itt van a perc,
Mely egyiknek véggyőzelmet ad.
Tombol a mén, a fegyver csörög,
Nyugtalan már harcra szomjú népem,
S a vonó híd halld mint mennydörög.
Hív, jutalmam majd tőled veszem,
Nem bucsúzok, szívemet itt hagytam,
- Mond Bogdány - s tiéd eljő velem."
A toronyról Berta végbucsút,
Aztán forrón mint Bogdányt ölelte,
Ölelé kebeléhez a bút.
A toronynak erkélyes fokán,
Nézett az éj csillag tengerébe,
Külde sóhajt a vitéz után.
Mily zaj az, mely mostan ébredez,
És különben oly sötét méhéből
Mely kikél, milyen lángtenger ez ?
Harci nép tódul fel a falon,
Ernő bán az ostromlók vezére,
Arcán láng, kezében vas vagyon.
Álmából most ébred mindenik,
Jajgatással sírva futnak a nők,
Védelemhez senki sem bizik.
A sas fészkét üresen hagyá,
S álmodik tán fényes győzelemről,
Míg önfészke orvúl dűl alá.
"Erre, erre, vélem bajnokok,
Itt a kincs - mond Ernő - melyre vágyom,
Melyben élek, melyért meghalok."
A bűn vágyó karral felrohan,
Már átfogja Bertát, egy sikojtás -
S Berta ím a mélységbe zuhan.
Népével hallgatva elvonúl,
Áll a vár, mint a kirablott templom,
Pusztán, fénytelen, hangatlanúl.
Ott űl Bogdány mint a síri rém,
Arca halvány, szőrmez függ le róla,
Ősz hajzat lebeg aggott fején.
A szellem csak látogatni jár,
Nincsen vágya, érzeménye, nincs más,
Minthogy a jövőbe bízva - vár.
Hányszor kezded újra a csatát?
Mind hiába, élni akarok még,
El nem érte keblem bosszuját. -
Mond Bogdány és hangja reszketeg,
Míg mankóján lassudan felállva,
Mint a nyárfa lombja, úgy remeg.
Jő Ernő s Bogdány lábához dűl,
"Bárki légy, rejts el, rejts el, meggyilkol
Másként a nép nagy kegyetlenűl.
Mindvégig leghűbb tanácsosa." -
Bogdány dermed, s tántorogva suttog :
"Nézz, nem ismersz-e vonásaimra ?"
Elveszek tehát." - "Nem, nem veszél" -
Mond Bogdány, míg az ajtóba lépve
Arca, karja új erőben él.
És gyanú nem ébred senkiben,
Kegyelettel nézi megtört testét,
S elvonúl nyugodtan csendesen.
Vendégét megvédi a Magyar,
S másként is, hol már az Isten itélt,
Óvakodjék ott a férfi kar.
S most jöjjön már, jöjjön a halál,
Nincs többé mért élnem, keblem többé
Semmit nem fél, és semmit nem vár.
Ezzel Ernőnek karára dűl
Borzad ez látván, hogy végszavával
Ellenének lelke elrepűl.
Míg megszánta őtet is az ég,
S a két ellen és szerelmök tárgya
A sírban már megbékéltek rég.