Madách Imre: Két kérő
Két kérő
Ősi vára kerti lúgosában
Szép Ilonka énekelve jár,
Két kérő van a leány nyomában,
Mindkettő élet, halálra vár.
Szép Ilonka énekelve jár,
Két kérő van a leány nyomában,
Mindkettő élet, halálra vár.
Tihamér az első, kardvasán még
Megvert ellen vére párolog,
Homlokán még szomjú bosszuláng ég,
De szemén a szerelem ragyog.
Megvert ellen vére párolog,
Homlokán még szomjú bosszuláng ég,
De szemén a szerelem ragyog.
"Lány szeretlek, - mond, - de hallga, hallga,
Új csatára hív a harci kürt,
Hogyha szebb nap kél majd a hazára,
Kél-e arra is, ki érte tűrt ?"
Új csatára hív a harci kürt,
Hogyha szebb nap kél majd a hazára,
Kél-e arra is, ki érte tűrt ?"
A leányka némán szemlesütve
Másik kérőjének int legott,
Mintha mondaná : "Kinek szerelme
Méltóabb lesz, én azé vagyok".
Másik kérőjének int legott,
Mintha mondaná : "Kinek szerelme
Méltóabb lesz, én azé vagyok".
A világ nemtője volt a másik,
Most visel hímes tavaszruhát
Illatajkán napsugára játszik,
Érzésinek szót madárdal ád.
Most visel hímes tavaszruhát
Illatajkán napsugára játszik,
Érzésinek szót madárdal ád.
"Lányka ! véres kard nincs birtokomban,
Engem áld csak s nem fél senki sem,
Frígyemben csak egy szent bűverő van,
S minden lépted rózsákat terem."
Engem áld csak s nem fél senki sem,
Frígyemben csak egy szent bűverő van,
S minden lépted rózsákat terem."
Mond a nemtő, - s újra várva-várnak,
A hősben kél száz nagy gondolat,
Míg a nemtő a kedves leánynak
Lábához szór bájvirágokat.
A hősben kél száz nagy gondolat,
Míg a nemtő a kedves leánynak
Lábához szór bájvirágokat.
Ilka felvesz a büvös virágból,
A nemtő már-már kéjtől remeg,
A leány füzért köt, ajka nem szól,
Ámde a hőst koszorúzza meg. -
A nemtő már-már kéjtől remeg,
A leány füzért köt, ajka nem szól,
Ámde a hőst koszorúzza meg. -
*
Újra felgyúlt a nemzet csatája
Kétségbeesve, Tihamér is ott,
Fűzéréért harcol-e, ki tudja,
Jobban, avagy védve népjogot ?
Kétségbeesve, Tihamér is ott,
Fűzéréért harcol-e, ki tudja,
Jobban, avagy védve népjogot ?
Ekközt megvetés sebével űzve
A nemtő is hervadozni kezd,
Minden nappal egy-egy bája tűn le,
Egy-egy sugárt minden óra veszt.
A nemtő is hervadozni kezd,
Minden nappal egy-egy bája tűn le,
Egy-egy sugárt minden óra veszt.
És midőn a harcmező porára
Együtt hull alá hős és füzér,
A nemtő is halvány őszre vála,
Az elhalt dalja csak zokogva él.
Együtt hull alá hős és füzér,
A nemtő is halvány őszre vála,
Az elhalt dalja csak zokogva él.
*
Ősi várnak ablakán ül Ilka,
Arca halvány, fátyla oly sötét,
Hullámzó kebelre hullni hagyja
Bánatának eredő könyét.
Arca halvány, fátyla oly sötét,
Hullámzó kebelre hullni hagyja
Bánatának eredő könyét.
Nézve néz a távol messzeségbe,
Nem jő, mindhiába, Tihamér,
Ellenség rivalg a győzelemre,
S tudja, hőse hogy többé nem él.
Nem jő, mindhiába, Tihamér,
Ellenség rivalg a győzelemre,
S tudja, hőse hogy többé nem él.
Látja kínját a nemtő s legottan
Küld feléje őszi szelletet,
Hogy könyét törülje le, s titokban
Nyujtson át egy sárga levelet.
Küld feléje őszi szelletet,
Hogy könyét törülje le, s titokban
Nyujtson át egy sárga levelet.
Fellebbenté fátyolát a szellő,
S olyan édesen, zokogva sírt,
Hogy részvéttel vette tőle a nő
S olvasá amit nemtője írt.
S olyan édesen, zokogva sírt,
Hogy részvéttel vette tőle a nő
S olvasá amit nemtője írt.
S meghallgatta hervadó barátját,
Kit nem hallgatott meg szebb napon,
És a szellő, mint az ősz aráját,
Megcsókolta a lányt homlokon,
Kit nem hallgatott meg szebb napon,
És a szellő, mint az ősz aráját,
Megcsókolta a lányt homlokon,
Hervadt a lány, mint új vőlegénye,
Míg az őszből tél viharja lett,
S mátkaágyat, csillogó fehérre
Megfagyott, merev keblén vetett.
Míg az őszből tél viharja lett,
S mátkaágyat, csillogó fehérre
Megfagyott, merev keblén vetett.
Ott nyugosznak. - A jövőbe vár, hisz
A nemtő - de hajh, csalatkozik,
Mert az ágyon, melyet ő vetett is,
Ilka csak hőséről álmodik.
A nemtő - de hajh, csalatkozik,
Mert az ágyon, melyet ő vetett is,
Ilka csak hőséről álmodik.
